Szépet látni és megörülni neki

Kolozsi Angéla itt-ott még az időmértékes verselés (a hexameter) halkan zümmögő bogarát is beleülteti a szépre fogékony fülekbe. De mi az, hogy szép? Első pillantásra ezt a kérdést feszegeti Andersen talányos meséje, amelynek Kolozsi Angéla által készített átiratában az én és a másik viszonya kerül előtérbe, miközben a szép kimondatlanul, de határozottan szorosan összefonódik a jóval. Ha tetszik, a másságról és a másság, vagy inkább a sokféleség elfogadásáról van szó, de Kolozsi Angéla nem éri be ezzel az evidenciának tűnő, kicsit el is koptatott kijelentéssel. A sokféle viselkedésmintát, hangnemet, stílust, műfajt (a bohózattól és a burleszktől a finom melodrámáig) könnyedén váltogató egységes történet jelenetei mindenféle erőlködés nélkül azt bizonyítják, hogy az elfogadás  akkor telik meg tartalommal, ha önmagunk és a mindenkori másik kellő ismeretéből és főleg tiszteletben tartásából fakad. Ellenkező esetben  csupán az önzés üres gesztusa marad – legfeljebb az együttérző tanácstalanságé.

A nyitójelenetben, az élelemben nem bővelkedő baromfiudvarban elhangzó párbeszédekből mindjárt dermesztő társadalmi látlelet bontakozik ki: ahol szűkölködés van, ott könnyen fölülkerekedik a kirekesztés és a nyers erő. Közben, mintegy mellékesen, elhangzanak a finoman tanító tételmondatok is, hogy például „Egy állat nem játék” (Családi kör). Mindez persze a felnőtt utólagos okoskodása, a gyerekközönség az első perctől kezdve értőn és érzőn helyezkedik bele az előadás világába. Talán csak a „vizet prédikál, bort iszik” Rétisas körmönfont monológja alatt enged a figyelem; a tesztelőadásnak választott vasárnapi matinén legalábbis így történt.

A Mesebolt kamaratermének zsebkendőnyi játékterében pont elfér az a nagy (író)asztal, amely nemcsak a „tanulni jó” képzetét kelti föl, hanem a játéknak is ügyes és alkalmas keretet ad: fiókjaiból a kellő pillanatban kellékek kerülnek elő, a tetején álló hatalmas asztali naptár forgatásával pedig kikerekedik maga a nyártól tavaszig tartó beavatás-történet. (Közbevetőleg: van a Meseboltnak még egy előadása, amely szintén asztalt, egy egészen másképpen varázslatos asztalt működtet: ez a Paul Maar-meséből készült Tessék engem megmenteni!)

A Mesebolt bábszínészei hozzászoktak már az összetett feladatokhoz, most íme, megint egy újabb. Az elsősorban síkbábokkal operáló Andersen-átirat ötletes bábfigurái nyugalmi állapotban a naptárlapok felületébe simulnak: kiemelhetők, visszahelyezhetők, mint egy stilizált képkirakós játék darabkái. Bánni velük zsonglőrmutatvánnyal ér föl. Főleg, hogy egy-egy báb (mint a szerep/lő jellegzetes attribútuma) nemegyszer több puzzle-darabkából áll össze, kel szó szerint életre. (Külön szép például, amint a tojás egy lendületes vonal mentén meghasad, hogy a rút kiskacsa kikelhessen belőle, pontosabban leválhasson róla.)

A mese huszonkét szerepét négy bábszínész játssza. Közülük egy, Takács Dániel maga a vándorló rút kiskacsa („talán olyasvalamit keresek, mint a tóban úszkálás”), Dénes Emőkének, Kovács Zsuzsannának, Kőmíves Csongornak pedig többnyire egyetlen, jelzésszerű kellék elég a gyors átváltozásokhoz: minden más rajtuk (a testükön, a hangjukon) múlik. Tényleg úgy játszanak, mint a gyerekek. Szép paradoxon, hogy az előadásban a legkevésbé a rút kiskacsának van szüksége az átváltozásra.

Az árnyjátékos zárójelenetben, a tavaszi tó vizében felmerülő-tükröződő hattyúlány sziluettje erősen emlékeztet Kacsamamáéra (Kovács Zsuzsanna). Ez az a pillanat, amikor a hattyúvá érett rút kiskacsa a másik tekintetében önmagát pillantja meg: a szépség – önazonosság. Azért lesz jókedvünk tőle, azért melegszik át a szívünk, és azért érezzük úgy, hogy „még sokáig lenne jó így nézni, nézni”.

A rút kiskacsa

Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Szerző: Hans Christian Andersen, Kolozsi Angéla

Tervező: Sipos Katalin és Rumi Zsófia

Zene: Takács Dániel

Rendező: Veres András

Játsszák: Dénes Emőke, Kovács Zsuzsanna, Kőmíves Csongor, Takács Dániel