Ide tudtuk vezetni a „hajót"

Azt kértük a bábos szakma néhány kiemelkedő alkotójától, hogy az alábbi három kérdésre válaszoljanak:

1. Az elmúlt néhány évben melyek voltak azok a fontos bábszínházi előadások, amelyeket ajánlanál a tágabb színház szakma figyelmébe (amelyeket érdemes lenne megőrizni a színházi emlékezet számára)?

2. Mik a Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozójának a szakmai tanulságai?

3. Hogyan látod most a magyarországi bábszínházak helyzetét?

Az alábbiakban Kovács Géza 2018. októberében beérkezett válaszát közöljük.

Kezdeném az idei Találkozó tanulságaival, már ha vannak ilyenek az én olvasatomban. Az első fontos dolog, hogy a Találkozó megőrizte találkozó jellegét. Amikor kigondoltuk és elindítottuk, alapvető célunk volt, hogy ne verseny legyen, ne válogatáson alapuló, ki a jobb demonstráció. Minden bábszínház tekintsen végig az adott időszak munkáján, bemutatóin, és ez alapján hozza el azt az előadást, amely számára a legfontosabb, vagy ami jelezheti, hol tart éppen. Saját döntés, saját felelősség. Senki nem válogat. Így sokkal tisztább a kép, amit meg akarunk mutatni önmagunkról, vagy amit meg tudunk mutatni önmagunkról. Tudom, hogy sokszor reprezentatív előadások kerülnek elénk, vagy inkább annak szánt művek, s nem mutatják meg az igazi hétköznapok minőségét, de valamit azért érzékelni lehet gondolkodásról, állapotokról. S ez igaz a mára vonatkoztatva is. Az évek során sajnos sok esetben érzékelni lehetett, ki topog ugyanott, miben ragadt meg, mit gondol a bábszínházról. Szurkoltunk szívünk mélyén, hogy legyen ezeken a helyeken változás, és legtöbbször a dialektika nem érvényesült. Folyton ugyanaz a folyó mosta a lábunkat. Ebben éppen ez a Találkozó hozott változást.

Amit én láttam, csak arról tudok beszélni, így számomra jóleső érzés volt a miskolciak előadása, amelyben láttam egy erős rendezői akaratot, képzőművészeti látásmódot, jól teljesítő színészeket. Valami mást láttam, mint ami eddig történt. Szurkoltam nekik, mert kedvelem az általam ismert társulati részt. Ez szubjektív megközelítés, de talán sokan így vagyunk, hogy némi öröm megjelenik bennünk, ha mástól jót látunk.

A másik számomra fontos dolog, hogy egy kiegyenlítődésnek lehettem szemtanúja. Társulatok erősödtek meg, keresnek új utakat, saját hangot, és ez a folyamat csak jót tesz a magyar bábszínházi életnek. Évről évre erősödik a Griff Bábszínház, a Harlekin, járja az útját a Vaskakas, a Ciróka, a Vojtina. Erős, kiváló társulat formálódott a Bóbitában. A két budapesti színház helyzetét, ha csak a fesztiválprodukciókra néznék, nem tudnám meghatározni. Náluk egy nehézséget látok, ami abból fakad, hogy a legizgalmasabb előadásaikat nem tudják kiszakítani Pestről, vagy nincs számukra megfelelő fesztiválhelyszín. Nagyon erős előadásokat nem láthatunk tőlük, amelyek fontosak lennének a szakma szempontjából.

Amit végtelenül hiányolok az egész szakmából, az a bátor kísérletezési kedv hiánya. Tudom a saját életünkről, hogy milyen végtelen csapdahelyzetben vagyunk mindannyian. Termelési regény az életünk. Nézőszám, előadásszám, bevétel szentháromsága határoz meg mindent. Küzdünk saját működési területeinken a haknibrigádokkal, a közízlés szorításával, az alulfinanszírozottsággal, a státuszok hiányával... sorolhatnám még, hogy mi mindennel, s még Brüsszelről nem is szóltam és Soros Györgyről. Nagyszínházi mutatókat produkálunk kisszínházi feltételek között. Ám ez sem mentesít az alól, hogy lehetnénk néha bátrabbak. Valahogy megrekedtünk nagyobb részt a működésünkben egyfajta „historizáló" módozatban. Itt nem az élő színházi és bábszínházi eszközök használatáról beszélek. A kísérletezésről, a témakeresésről, a bábszínházi nyelv új tartalommal, formával való megtöltéséről. Számomra végtelenül fontosak a hagyományok, de szeretnék látni vitára serkentő, meglepő formákat, tartalmakat is. Ezek visznek előre, ezek nélkül konzerválódunk. Azt gondolom, hogy elérkeztünk olyan szintre, amely lehetővé teszi ezen munkák létrehozását.

Egy kicsit ellentmondok magamnak talán, de nem annak szánom: túl sok az élőszínházi eszköz. Bátran kimozdultunk a paraván elé, s közben egy kicsit magunk mögött hagytuk saját műfajunk sokszínű eszköztárát. Keresem a választ, a helyes arányt saját munkáinkban is. Őszintén bevallom, nem sok szakmai beszélgetésen vettem részt. Talán, mert a gyerekeimet nem kötötte volna le, és már nekik alvásidő volt, de köszönhetően annak, hogy olyan jólfésült lett minden. Attól, hogy becsüljük, szeretjük egymást, még a szakmai megközelítésekben olykor vitázhatnánk is. Egy kicsit „bánthatnánk" is egymást, szakmai alapon. Ezek az őszinte viták, beszélgetések elmaradtak, kifogytak. Nem beszélünk zenéről, dramaturgiáról, sok minden elsikkad a képzőművészet oldalán is.
Újra ránézve a kérdésekre, látom áthajóztam a harmadik kérdéskörre. Nem véletlen, mert a két kérdéskör egymást riogatja. Fontos beszélni ennél a kérdésnél, s nem megkerülhető kérdés a vezetői felelősség. Az építő, fejlesztő szándék. Az a munka, ami fejleszti, megújítja a társulatokat, új utakat szab, képes sokszor fájdalmas és nehéz döntéseket is hozni, amelyek hozzájárulnak a megújuláshoz. Ezek nélkül a döntések nélkül nincs valóságos előrelépés, nincs megújulás.

Iszonyú nehéz meghozni döntéseket, amikkel emberi, szakmai sorsokról döntünk. Nehéz, mert sok éves, évtizedes együttes munka van már mögöttünk, de ha elmaradnak ezek a döntések, elmarad sok minden. Ez vonatkozik ránk, vezetőkre is. Azt gondolom, ha már nincs elég érdeklődés, erő, nyitottság bennünk, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy meddig kell ott állnom, ahol állok. Mikor kell váltanom, új erőnek kaput nyitni, lehetőséget teremteni arra, hogy amit felépítettem, tovább tudjon növekedni. Generációváltás előtt állunk. Az én generációm elérkezett a pályája végéhez. Van még pár jó évünk, és át kell adnunk a helyünket. Nem igen írtak, fogalmaztak meg túl sok mindent erről a generációról. Nem az egyéni dolgainkról beszélek, hanem arról a kollektív akaratról, munkáról, amivel felépítettük a mai struktúrát. Főleg az építő szakaszban nem voltunk sztárséfek, csak napszámosok, akik tették a dolgukat képességeik szerint. Itt tartunk ma, ide tudtuk vezetni a „hajót". Tisztelet a barátaimnak, kollégáimnak, akikkel eljutottunk ide. Ne gondoljátok, hogy nekrológot fogalmazok meg, vagy öregemberes nosztalgiázásba kezdek, de ez fontos, már a kérdés okán is. Itt tartunk ma, ide vezettük a bábszínházainkat. Mindegyikőnknek vannak erényei, hiányosságai, erősségei, gyengeségei. Én az összegészről beszélek, ami teret és lehetőséget biztosít az utánuk érkezőknek. S tudjátok, minek örülök még: hogy nem ismerem senki politikai elkötelezettségét, s hogy emberi módon tudunk egymással beszélni. Nincsenek árkok, lövészek, ingák, pallosok, áldozatok.