A szavak mögött

A Káva, a KET és a Nemzeti Táncszínház első közös vállalkozása egy létező táncelőadás (Horda – koreográfus: Kun Attila) anyagához készült. Az alkotók fő kérdése az volt, hogyan tudnak olyan helyzetet teremteni, ahol szívesen mozdulnak meg azok a középiskolások is, akiknek a táncművészethez addig nem sok közük volt. Azt keresték, hogyan érezhetnek meg valamit abból a résztvevő fiatalok, hogy mi az a kortárs tánc, és hogyan tudják ezt megtapasztalni a saját testükön. A történet, amit az előadás keretéül kitaláltak, elég jó helyzetet kínál a kamaszoknak: egy értelmetlennek tűnő tilalom ellenében segíthetnek egy törekvő, lelkes, szimpatikus csapatnak befejezni egy darabot. A segítségkérés itt nem üres udvariaskodás, hanem tényleges feladatot jelent, mert a táncmű egy dramaturgiailag kitüntetett pontján szükség lesz a kitalált mozdulatsorokra. Szép és felemelő pillanat, amikor a fiatalok a saját maguk által alkotott koreográfiával egyszer csak beléphetnek az addig nézőként szemlélt táncelőadás világába. Fontos élményt kapnak ezáltal a Horda 2 résztvevői: megtapasztalhatják, hogy jó együtt lenni, jó együtt megalkotni valamit, akárcsak néhány mozdulatot egymáshoz illeszteni; jó valaminek a részesévé lenni, amiről addig azt gondolták, hogy valami egészen távoli, idegen világ.

Az újabb közös munka során már az előadás minden része – a színházi jelenetek, a táncos részek és a drámamunka – együtt, egyszerre formálódott, a koreográfus (Kun Attila), a rendező (Sereglei András), az író (Róbert Júlia) és a színházi nevelési konzulens (Takács Gábor) közösen kezdték kigondolni a mozgást, a történetet és a részvétel formáit. Ezúttal fiatalabbak, a 12–14 éves korosztály számára, a kamaszkor elején járó gyerekeknek készült az előadás.

Az Igaz történet alapján egy átlagos magyar család – apa, anya, fiú, lány – életének egy nehéz periódusát jeleníti meg. Azt az időszakot, amikor az apa, hogy a család anyagi nehézségein (nagyobb lakásba költöztek, fizetni kell a hitelt) valamelyest úrrá tudjanak lenni, Angliába megy dolgozni. Erről a távollétről szól az előadás: arról, hogy birkóznak ezzel a helyzettel gyerekek, felnőttek egyaránt, és hogy az apa (és férj) hiánya lassan hogyan mállasztja szét az összetartozás biztosnak hitt fundamentumát. Valójában nem is történetet mesél az előadás, inkább állapotokat mutat, a várakozás és vágyakozás állapotait, amelyek fokozatosan egyre távolabb sodorják egymástól az otthon maradtakat is.

Egy szöveg nélküli, tekintetekből, gesztusokból, majd egyre erőteljesebb mozdulatokból felépülő életképpel – a döntés megszületésével, az elválás pillanatával – kezdődik az előadás. Már ebben az első képben jelen van a családi ebédlőasztal körül ülő négy családtagon kívül még három figura (Mádi László, Hargitai Mariann, Jakab Zsanett), akik hasonlóképpen vannak öltözve, mint az apa (Kardos János), az anya (Milák Melinda), ill. a lány (Horváth Adrienn). Mozdulataik megerősítik, árnyalják, olykor ellenpontozzák az asztal mellett ülők gesztusait. A szereplőknek ez a megkettőződése (a fiút – Ivanov Gábor – kivéve, aki tulajdonképpen felidézi a történetet) végig jelen van az előadásban, egyszerre mutatván meg a kimondhatót és kimondhatatlant. Ugyanannak a szereplőnek az egyszerre színen lévő alakmásai abból tudnak megsejtetni valamit, ami a szavak mögött, a látható, mások felé mutatott képen túl munkál az emberben: vágyat, indulatot, elkeseredést, gyengédséget, a másik iránti szeretet vagy épp harag számtalan színét, árnyalatát. Azokat a közeledéseket, láthatatlan kötelékeket, amelyek egymáshoz fűzik ennek a családnak a tagjait. Például azt, ahogy a lány, aki látszólag teljesen lemondott az apjáról, valójában mennyire bonyolult, ambivalens viszonyban áll vele: hogy ez a kívülről tüskés, telefonbökdösős, fülhallgatós, bántó nagykamasz a maga köré vont fal mögött valahol mégis folyton az apjával foglalkozik. A fiatal nézők láthatóan értik ezt a színházi jelrendszert, képesek részletes magyarázat nélkül is olvasni ezt a többszólamú tánc/színházi szöveget.

A játéktér legszembetűnőbb eleme a tarka rongyszőnyegekkel fedett padló. A történet kezdetén ehhez még néhány darabot hozzá is illesztenek a szereplők, ám ahogy telik az idő, az apa hiánya kikezdi ezt az alapot. Egyre több szőnyeget vesznek el a szereplők (többnyire az apa), egyre zsugorodik az a tér, ami az otthont jelenthetné, míg végül csak a csupasz padló marad. Az egész előadáson végigvonuló motívum jól kódolható jele a család életében végbemenő változásnak, s hogy erre érdemes figyelni, azt a rögtön az előadás kezdetekor kezdeményezett beszélgetés is előkészíti. Arról gondolkodnak közösen a diákokkal, hogyan élhet, milyen lehet az a család, amelynek az otthonát látják. A válaszok meglepően sokfélék, ugyanarról a térről valakinek a szegénység, másnak az igénytelenség, megint másnak a kreativitás, melegség, sokszínűség jut az eszébe.

A történetet a fiú kezdi el mesélni, ami az ő szemszögéből nézve a viszontlátás reményének elvesztéséről szól (a kicsikart ígéret ellenére sem érkezik meg az apa a születésnapjára). Az ő kétségbeesett, mindent felforgató, vad táncával ér véget a családtörténet. Az ezt követő drámamunka nem a történet továbbépítésére irányul, nem arról gondolkodnak a résztvevő diákok, hogy mi lesz ezzel a családdal, hanem erre a kialakult helyzetre próbálnak reflektálni. Egy-egy szereplő köré gyűlve három kisebb csoportban – miután egy levelet fogalmaztak a fiú nevében az adott szereplőnek – közösen kitalálnak egy mozdulatsort, amivel a fiúhoz való viszonyukat, a neki szánt biztatásukat tudják kifejezni. Ezt aztán egy lassan beúszó zenére (amely kissé megemeli és plasztikusabbá teszi a mozdulatokat) többször egymás után elismétlik a csoportok. (Az eddigi előadások közül néhány ilyen osztálytáncot a Táncszínház Beavató youtube csatornáján meg is lehet nézni: látható, hogy ugyanaz a helyzet mennyiféle gondolatot, érzetet, mozdulatot tud előhívni a különböző csoportokból.)
Az előadás legvége az első jelenetsor (az asztalnál, asztal körül) megismétlése: különös élmény (és fontos tánc/színházi lecke) megtapasztalni, mennyire másként értelmeződnek, más árnyalatot kapnak az egyszer már látott mozdulatok csupáncsak attól, hogy változtak az előzetes ismereteink. A látottak fényében egész más gondolataink támadnak erről a családról, erről a helyzetről. Nagyon szép a jelenet vége, amikor az utolsó mozdulatokba a táncosok belekomponálják azokat a mozdulatokat is, amelyek a kiscsoportokban megszülettek. Így a gyerekek viszontláthatják a saját mozdulataikat immár egy nagy egészbe helyezve, és ez oly módon ad rangot, komolyságot a munkájuknak, hogy közben nem vár el tőlük többet, mint amennyire (fizikailag) képesek lehetnek.

A mozdulatokban való gondolkodást az előadás során két feladat készíti elő. Először – rögtön az elején – arra keresnek mozdulatokat a csoportok, hogy a családtagok milyen hétköznapi tevékenységeket végezhetnek otthon. Ahogy az sejthető, erre a felvetésre meglehetősen közhelyes válaszok érkeznek, sztereotípiák jönnek elő: az anya porszívózik, levest kavar, az apa a távirányítót kezeli, újságot olvas, sört iszik stb. Ezekhez néhány sematikus mozdulatot találnak ki, amit a táncosok egy közös improvizációban bemutatnak az osztálynak (meglehetős derültséget keltve). A következő körben (az apával való skype-beszélgetések után) a szereplők érzéseit, lelkiállapotát kifejező mozdulatokat keresnek a csoportok. Szembetűnő a különbség az előzőekhez képest: a közhelyektől eljutunk az érzelmek, az emberi gyötrődések világába.
Az Igaz történet alapján nem erkölcsi dilemmákat, döntéshelyzeteket vet föl (mint a színházi nevelési előadások többsége). Nem az a kérdés, hogy jöjjön-e haza az apa, vagy hogy mit tehet egy ilyen helyzetben a gyerek; a résztvevők nem tanácsokat fogalmaznak meg, hanem a helyzet megélését tapasztalhatják meg a mozgás, a tánc által. És épp ez a tánc/színház nagy lehetősége, az, ami egy tisztán színházi nevelési előadásban nehezebben tud előjönni: a tánc, a mozdulat olyan érzéseket, gondolatokat is tud közvetíteni, amire nehezen találhatók szavak.

Igaz történet alapján

Káva Kulturális Műhely, Közép-Európa Táncszínház, Nemzeti Táncszínház

Írta, dramaturg: Róbert Júlia

Látvány: Kiss Gabriella

Fény: Fogarasi Zoltán

Koreográfus: Kun Attila

Színházi nevelési konzulens: Takács Gábor

Rendező: Sereglei András

Színész-drámatanárok, táncosok: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Ivanov Gábor, Jakab Zsanett, Mádi László, Kardos János, Milák Melinda,

Helyszín: Bethlen Téri Színház