Ha kötéltánccá válik az élet

A harag napja Schilling Árpádnak és barátainak keserű társadalmi látlelete a mai Magyarországról. Tisztelet és elismerés a Trafónak, hogy befogadta a produkciót, és rendszeresen, két-három havonta egy vagy két alkalommal játszóhelyet biztosít ennek a kivételes, felkavaró előadásnak. Pedig igazán nem itt lenne a legjobb helye A harag napjának, ami jellegét, hatásmechanizmusait tekintve igazi kamaradarab. Bár a rendező jól használja, de igazán nincs szüksége arra a tágas térre, ami a Trafóban rendelkezésére áll, és talán még hatásosabb lenne az előadás, ha fizikailag is közelebb kerülhetne a nézőkhöz. De akár kiváló tévéjáték is készülhetne az előadásból, amely így szélesebb közönséghez is eljuthatna, köztük talán olyanokhoz is, akik a hatalom gerjesztette előítéletek szerint gondolkodnak, ítélnek a világról. Igazi közszolgálatiság volna ilyen és ehhez hasonló történetekből, emberi sorsokból – amelyek egy árnyaltabb valóság- és emberismeretet közvetítenek – tévéfilmek sorát készíteni, és rendszeresen vetíteni.

A harag napja által elmesélt történetben az a különösen elkeserítő, hogy nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy valakivel ez megessen. Az előadás főhőse, Fekete Erzsébet (Sárosdi Lilla) egy átlagos, közülünk való ember – egy mai Akárki. Bűne nincs, vétke is csak annyi, hogy egyszer kiáll maga és mások igaza mellett, sorsa mégis a teljes kisemmizettségen át a tragikus bukás. A helyzetek, konfliktusok, amelyekbe keveredik, enciklopédikus összefoglalását adják a mai magyar viszonyoknak.

A középkorú Erzsi elvált anyaként egyedül neveli kamaszkorú lányát, és gondoskodik a velük élő édesanyjáról. Történetetipikusnak mondható – férje talált magának egy fiatalabb szeretőt, akivel új családot alapított –, és nem kellett se ostobának, se különösebben elhanyagoltnak lennie, hogy ez megtörténjen vele. Ám az anyja (Meszléry Judit) mégis Erzsit hibáztatja, hogy egyedül maradt: szemére hányja, hogy nem tűrt eleget, és Erzsi maga üldözte el a férjét (bezzeg ő, az anya tudja, hogy ilyenek a férfiak, és ő bizony elnézte a férjének, hogy szeretője van, ezért az meg is maradt mellette). Erzsi azonban képtelen volt efféle hazugságra, és csak a lányuk kedvéért csinálta volna vissza a válást, de akkor már késő volt.

Erzsit az se predesztinálná tragikus sorsra, hogy valódi hivatása van. Kórházi szakápoló, aki a koraszülött osztályon dolgozik. És nemcsak imádja a rá bízott védtelen, alig életképes, korán érkezett gyerekeket, nemcsak a fizikai ellátásukhoz ért, hanem mélyebben is átérzi a saját feladatát. „Sokan azt gondolják, hogy az én dolgom az, hogy ellenőrizzem az oxigént, a szívhangot..." – meséli közvetlenül a közönségnek, miközben egy grapefuitot ad körbe, hogy mi, nézők is valamit megérezzünk abból a kicsinységből és törékenységből, amivel Erzsi munkája során naponta találkozik. „De az én igazi dolgom az, hogy megszerettessem velük az életet, hogy legyen kedvük élni." Majd szomorúan hozzáteszi: „Nem mindig sikerül... De azt is el kell fogadni. Van, aki nincs kész az életre."

Egyszerűség, nyíltság, kötelességtudat, jó szándék és – ezt másokról is feltételező – naivitás jellemzi Erzsit élete minden döntésében. Ez vezeti akkor is, amikor egy kolléganőjével (Láng Annamária) tüntetést szervez, mert a kórház már fél éve nem fizette ki a dolgozóknak a túlórákat. A megafonos, matricákat osztogató hand made tüntetés látszólag eredményes: a kormány képviselője (Rába Roland) megjelenik a tüntetésen, és a szervezőket az igazukért jogosan kiálló hősökként üdvözli, még kitüntetést is adományoz nekik (de csak azért, hogy eközben mindent az előző kormányra lehessen kenni). Aztán minden marad úgy, ahogy volt, csak a problémás koraszülött osztályt zárják be gazdasági okokból. Így veszíti el egyik napról a másikra a munkáját Erzsi. Pedig már azt tervezték a családjával, hogy mit kezdenek a fél év után kifizetett túlórapénzzel, amire ígéretet kaptak, ám most azzal kell szembenézniük, hogy nem tudják, másnaptól miből fognak majd megélni. (Közben az is kiderül, hogy a barátnője is, akivel együtt szervezték a tüntetést, megvezette Erzsit. Niki csak azért találta ki ezt a „balhét", hogy kezelni tudja a kórházigazgató szeretőjével való feszültségét. Neki ez bejött, a férfi végül őt választotta.)

Ezen a ponton a darabot indító tüntetéssel felvetett politikai szálat el is ejti az előadás, mert nem politikai játszmákról, mechanizmusokról akar beszélni, hanem emberi viszonyokról. Erzsi útja ettől kezdve egy mai moralitásként is tekinthető: kire számíthat a bajba jutott ember. Mert ha a halállal egyelőre nem is, de a teljes anyagi ellehetetlenüléssel szembe kell néznie, és segítőket kell találnia. Ám akárcsak Akárki, Erzsi is elutasítással találkozik, bárhova fordul. Ő, aki eddig mindig segített másokon (még a tüntetést sem maga miatt csinálta), most nagyon gyorsan magára marad. Szép az a gyorsan pörgő telefonhívásokat megjelenítő jelenet, amelyben Erzsi munkát keresve végigtelefonálja az ismerőseit. Eleinte mindenki elszörnyed a hallottakon, képtelenség, hogy ilyesmi megtörténhet, mondják, de ígérni senki nem tud semmit. Akik pedig tényleg tehetnének is valamit érte, azok egyenesen ridegek vagy elutasítóak, sokszor kioktatóak is: „politikai szerepvállalása" s az azt kísérő a tévészereplése miatt sokak szemében nem kívánatossá vált. Jobb nem ujjat húzni a hatalommal, gondolják a legtöbben, és igyekeznek távol tartani magukat Erzsitől.

Bár az Erzsit elutasítók a politikára és a hatalomra hivatkoznak, az előadás mégis inkább azt sugallja, hogy ennek a mai magyar reménytelenségnek, a viszonyok mozdíthatatlanságának elsősorban nem rendszerszintű, hanem emberi okai vannak. A kicsinyességek, önzések, meghunyászkodások ölik meg napról napra a reményt, hogy lehet, hogy érdemes élni. Az előadás markáns képet rajzol arról, hogy nemcsak a kijátszott főhős, hanem lényegében mindenki egyedül marad. Nap mint nap arra kényszerül, hogy magára hagyottan küszködjön a sorsával.

„Megvonhatod a vállad, / De többé nem véd meg az állam! ... Állj föl te is a székből, / A zombi értelmiségi létből! / Ne csak klikkelj, klikkesedj, / Legyünk már engedetlenek!" – harsogják a megafonba a tüntetők, de a felhívásuk eredménytelen. Félelmek közt, csak a saját célokat szem előtt tartva képtelenség közösséget találni másokkal, mutatja szemléletesen az előadás. De nemcsak a tágabb közösségek létrejötte reménytelen, hanem a szűkebb társas és családi viszonyok is erodálódnak. Senki, akivel Erzsi találkozik, nem képes kilátni önnön nyomorúságából, frusztrációiból vagy épp ambícióiból, nem képes tiszta tekintettel a másik felé fordulni, szolidaritást vállalni vele. Még a jó szándék mögött sincs valódi nyitottság, csak görcsös igyekezet. Gyönyörű (és a maga visszafogott módján rendkívül mulatságos) az a jelenet, amikor Erzsi lányának, Evelinnek az osztályfőnöke (Láng Annamária) családlátogatáson jár náluk. Szívszorító a tanárnő igyekezete, hogy megfeleljen a szerepének, de valójában nem a gyerekek izgatják, hanem amiatt szorong, hogy vajon elég jó tanár-e. Innen-onnan összeolvasott tanácsokat ad az anyának, de láthatóan ő maga sem tudja, hogy valójában mit is kellene kezdeni a kamaszokkal, hogyan lehetne hozzájuk közelebb kerülni. „Kicsik még, meg kell őket simogatni" – mondja Erzsi nagyon egyszerűen, de már ő sem tudja megsimogatni a lányát. És leginkább abban nem tud neki segíteni, hogy miképp viszonyuljon a világhoz, amelyben lassan felnőtté kellene válnia. Hogy is tudna, hiszen maga is egyre idegenebbül mozog benne, egyre jobban sodródik ki belőle.

Ha másképp akarjuk megközelíteni Erzsi sorsát, úgy is megfogalmazhatjuk a kérdést: milyen lehetőségek állnak egy középkorú, nem kifejezetten dekoratív külsejű, egyszerre két generációról való gondoskodás terhét viselő nő előtt. Mihez tud kezdeni, ha váratlan helyzet elé állítja sors, mert mondjuk elveszti a munkahelyét? Erzsi, miután a szakmájában nem tud elhelyezkedni, nagy nehezen egy takarítói állást talál magának. De ekkor újabb csapás következik: az anyja váratlanul megvakul, és csak egy drága, müncheni műtét segíthetne rajta. Mondhatnánk, hogy ez már hihetetlen, teljességgel kiszámíthatatlan (épp ezért külsődleges) fordulat, nincs köze a történet logikájához. De A harag napja épp erről beszél: mi történik, ha kötéltánccá válik az élet. Van-e mibe kapaszkodni, ha beüt a krach? Mert az lehet a véletlen műve, hogy a baj milyen formában következik be, de az már a társadalmi valóság lényegéről beszél, hogy bármikor bekövetkezhet (még csak tüntetést se kell hozzá szervezni), és akkor az Erzsihez hasonlóknak nincs mire támaszkodni, nincs mitől (kitől) segítséget kérni. A legtöbb embernek nincsenek pénzügyi tartalékai, amit elővehetne, nincsenek olyan befolyásos, tehetős barátai, akik kisegíthetnék. És hiányoznak azok a szervezetek is, amelyektől érdemi segítséget lehetne kérni.

Erzsi jobb megoldás híján eladja a lakását. A feléből ki tudják fizetni az anyja müncheni műtétjét, a másik feléből albérletbe tudnak költözni. És Erzsi, aki koraszülött csecsemők sokaságával tudta elhitetni, hogy érdemes élni, az egyre tornyosuló gondok közepette egy rövid időre maga is elhiszi ezt. Mint a középkori példabeszéd verembe esett embere, aki vadaktól üldözve, a szakadék fölött egy bokor ágába kapaszkodva felemelvén a fejét egy csepp mézet lát, és minden veszélyről elfeledkezve átadja magát a cseppnyi méz élvezetének. Így örül Erzsi a szerelemnek, amelyet Norbi, a főnöke szeretőjeként él át, és még azt is elhiszi neki, hogy egyszer az életben ő is jól járhat. De téved, nemcsak a várt haszon marad el, hanem az összes pénze, ami még a lakás eladása után megmaradt, elúszik. Norbit letartóztatják, üzlettársa pedig megszökik az átvett pénzekkel együtt, így Erzsinek tényleg nem marad semmije.

Ez a gyors katasztrófa attól válik mélyen kétségbeejtővé, hogy a darab nem a társadalom peremén élők világát ábrázolja, hanem egy középosztálybelinek tekinthető, nagyvárosban élő, szakmával (talán diplomával is) rendelkező nő sorsát követi. És számára sem nyit semmiféle lehetőségeket az a világ. Mint ahogy az is kétséges, mi lesz a sorsa Erzsi lányának. Evelin (Kovács Kata Milla) a bajok gyülekeztével elhagyja az anyját, és az apja által bérelt lakásba költözik. Hogy ezután mi történik vele, azt különféleképp meséli el Erzsinek. Hogy melyik az igaz, nem tudni, csak az a biztos, hogy fokozatosan ő is teljesen magára marad. Erzsi nem tud neki segíteni, mint ahogy az anyja sem jelentett semmiféle segítséget Erzsinek. A generációk világnyi távolságra élnek egymástól, és nincs bennük annyi szeretet, hogy ezeket a falakat szét tudnák robbantani. Az első változatban Evelin kiskorúként egy 57 éves férfi szeretője, kitartottja lett. „Csak vicceltem" – mondja végül Erzsinek, majd elmeséli a „rendes" változatot is, ami a valóságos távlattalanságával még kétségbe ejtőbb: „A barátomat Rendes Károlynak hívják. Az agrármérnöki karon elsőéves, az anyja könyvelő, Rendesné Mária, az apja nyomdász, idősebb Rendes Károly. Egy kis lakásban élnek a lakótelepen. Azt tervezzük, hogy majd a főiskola mellett mindketten végig dolgozunk, és kiveszünk valahol a külvárosban egy rendes kis szobát. Aztán majd még többet dolgozunk, felveszünk hitelt egy rendes banknál, lesz egy kicsike lakásunk. Szülök majd neki két rendes kisgyereket, összehúzzuk magunkat, és majd még többet dolgozunk, hétvégén is, éjjel is nappal..."

Schilling Árpád rendezése egyszerű eszközökkel teremt teátrális hatást. Az üres térben csak egy kanapé áll – ez jelzi a fokozatosan elvesztett otthont –, ezen kívül alig néhány tárgy kerül bele a játékba, és az üres térben szinte mindent magukból teremtenek meg a színészek. Ők hozzák létre a szituációkat, formálják a teret, teszik plasztikussá a viszonyokat, és legfőképpen azokat az emberi állapotokat, amelyek ez a történet teremt.

Az előadás nagy erénye, hogy Láng Annamária és Rába Roland igazi átváltozó művészként vesz részt benne, ők játszanak minden figurát, akikkel Erzsi az útja során találkozik. Kevés eszközzel könnyedén teremtenek egymástól igen csak elütő, érzékletes karaktereket, anélkül hogy bármiféle túlzás lenne a játékukban. Emlékezetes figurát teremt Meszléry Judit is Erzsi anyjának szerepében. Egy öregasszony jelent meg előttünk, akit megrogyasztott az élet, a folytonos tűrés és alkalmazkodás, de ezt képtelen bevallani, szembenézni vele, és csak a keserűséget képes továbbadni, ami a hosszú évek alatt felgyűlt benne.

Sárosdi Lilla egész színpadi lényéből valami egyszerű, magától értetődő kedvesség, melegség árad. Ő attól nagy színésznő, hogy a lehető legtermészetesebben módon, bármiféle tetten érhető eszköz nélkül tud teljes életeket teremteni. Most is anélkül jár be hatalmas utat, hogy ebben bármiféle erőfeszítést éreznénk. „Azt ő dönti el, hogy mikor lesz vége" – mondja róla az életét végigkísérő két angyal. És így is lesz, Erzsit már semmi nem készteti arra, hogy „legyen kedve élni", így végső gesztusaként maga metszi el a torkát.

És miközben a rendőrségi helyszínelők szalagja választja el a színpadot a nézőtérről, Láng Annamária énekli – mint modernizált brechti songot – a záródalt: „A tisztesség / Nem fog rajtatok! / Amíg nem túl késő, / Induljatok! / Gyógyítsátok / A jóság-átkot, / A hamis erkölcs / Járványát! / Pusztítsátok / A nyájasságot, / Az ájtatosság / Bálványát! / Most még bírni kell, / Most még tűrni kell! / Mert amik most jönnek, azok / Új hallgatások."

A harag napja

Krétakör

Írták: Zabezsinszkij Éva, Schilling Árpád és a szereplők

Zene: Vranik Krisztián

Dalszövegek: Závada Péter

Látvány: Keszei Borbála

Rendező: Schilling Árpád

Szereplők: Sárosdi Lilla, Láng Annamária, Rába Roland, Meszléry Judit, Kovács Kata Milla

Helyszín: Trafó – Kortárs Művészetek Háza