Milyen alapon működjünk?

Független magánszínház

– Hol helyeznéd el a magyar színházi palettán az Orlai Produkciót?

– Nem szeretem azokat a kategóriákat, amelyek alapján minősíteni szokták a színházakat: művészszínház, népszínház, szórakoztató színház, rétegszínház, kommerciális színház. Egyik sem írja le pontosan a művészi szándékokat, törekvéseket. De azok a definíciók is pontatlanok, amelyekkel a működésmódot próbálják meghatározni. Ha mégis ezek közül kell választani, akkor úgy érzem, hogy mi nagyon sok elemben a független színházak működéséhez hasonlítunk, közösséget is leginkább velük érzünk. Miközben abban természetesen nagy különbség van köztünk, hogy nekünk azért mégiscsak van egy állandó játszóhelyünk, a Belvárosi Színház, ahová 500 néző fér be. Ez azt is jelenti, hogy adott esetben mi szélesebb közönségnek játszunk, mint egy független társulat.

– A függetlenekről azt szokták mondani, hogy a 80-as, 90-es évek progresszív színházi törekvéseinek, az alternatív színházaknak az utódai.

– A mi előadásainkban is elég sok a progresszivitás. Elég ha az utóbbi évek bemutatói közül az Egy őrült naplójára vagy a Mi és őkre utalok, vagy a nagyszínpadi előadások közül a Hullaégetőre. Ezek is bizonyítják, hogy lelkületben, gondolkodásban sok közünk van a függetlenekhez.

– Azt nem vállalod, hogy azt mondják rád, hogy magánszínház vagy?

– De, abszolút. Talán úgy pontos a meghatározásunk, hogy mi egy független magánszínház vagyunk. Mert nekünk tényleg semmilyen állami támogatásunk nincs a taón kívül.

– Amit többnyire szintén magántulajdonú cégek utaltak át.

– Igen, bár ezt az államnak fizetendő társasági adó egy részéből ajánlották fel. De valóban magánemberek vagy magántulajdonú cégek döntései alapján kaptuk.

– Ti vagytok a legnagyobb magánszínház ma Magyarországon?

– Nem tudom, hogyan kéne egzaktan meghatározni a méretet. Az biztos, hogy a nagyok közé tartozunk.

– Kik a potenciális vetélytársak ebben?

– A Játékszín, a Centrál Színház, az Átrium, a Karinthy Színház. Ők is nagy magánszínházak. Bizonyos értelemben mindegyik más jellegű. A budapesti működés, az előadásszám tekintetében talán a Centrál nagyobb, mint mi, de ők alig játszanak vidéken, a mi működésünkben viszont ez fontos összetevő.

– Ha száz évvel korábban születsz, akkor melyik színházi vállalkozás lett volna a tied: a Király Színház, a Vígszínház vagy valamelyik pesti kabaré?

– Nem, biztos nem kabaré vagy zenés színház. Lelkületben talán a vígszínházi vonal áll hozzám a legközelebb.

Az Orlai Produkció előadásainak plakátjai

– De nem játszottál el a gondolattal, hogy mi lett volna, ha akkor élsz, amikor virágoztak a magánszínházak?

– Nem. Miközben természetesen úgy gondolom, hogy nagyon fontos egy ország színházi kultúrájában, hogy magánszínházak működjenek. Különösen az, hogy Budapest kulturális térképén hangsúlyosan jelen legyenek. Pont az elmúlt tíz év bizonyítja, hogy a színházi kultúra kiteljesedéséhez ez is hozzátartozik. Ez az évtized olyan színházi virágzást hozott, amit korábban nem lehetett látni. Ha megnézzük a budapesti kínálatot, itt igazi konkurenciaharc teremtődött. De ez nem negatív, hanem pozitív irányban hatott, mindenütt a színházi minőség javítását eredményezte. A magánszínházaknak ebben nagy szerepe van, akár a Centrálnak, akár az Átriumnak, de mi magunknak is. Mi a nagyszínpadon is egyre több mélyebb és – ha definíciókban gondolkodunk – a művészszínházhoz közelítő előadást mutattunk be. Nemcsak a Hullaégetőt mondhatom, hanem a Dühöngő ifjúságot, a Kételyt vagy a Vőlegényt is.

A tao óriási lehetőségeket nyitott

– Ezt a pozitív változást mi tette lehetővé?

– Furcsa módon épp a tao. Ezt a támogatási formát mindig is nagy viták kísérték, sokszor esett szó az előnyeiről és a hátrányairól. És most természetesen nem a csalásokra, a lopásokra gondolok, mert ezt bűnténynek tartom, ami ellen a bűnüldözés eszközeivel kellene fellépni. Inkább azt kellene megvizsgálni, hogy mire fordítódott ez a támogatási forma, hogy végeredményben milyen irányba befolyásolta a színházak működését. Bizton állíthatom, hogy az elmúlt időszakban az igazán fajsúlyos magánszínházak vagy a függetlenek a tao teremtette lehetőségeket nem arra használták fel, hogy több szórakoztató és kommerciális előadást hozzanak létre, hanem épp ellenkezőleg: arra, hogy a keresztfinanszírozás segítségével több rétegszínházi produkciót mutassanak be. Ez a tao támogatásnak köszönhető, és ha ez a lehetőség megszűnik, az nagyon-nagyon sokat fog ártani nemcsak a budapesti, hanem az országos kulturális életnek is. Mert a tao támogatás azt is lehetővé tette, hogy a színházzal nem rendelkező vidéki településekre, a kisebb-nagyobb városokba, bizonyos esetekben a nagyobb méretű falvakba is el tudtak jutni minőségi színházi produkciók, amelyekben nagy formátumú színművészek szerepeltek. Ezt is borzasztóan fontosnak érzem egy adott ország színházi kultúráját tekintve. A tao elvétele ezt is veszélyezteti.

Orlai Tibor

– Akkor te úgy látod, hogy a taónak elsősorban pozitív hatása volt.

– Egyértelműen. A művészszínházakat, a függetleneket, a valóban progresszív színházi formákat, illetve a nagy költségű operát az államnak mindenképpen pluszban is dotálnia kell, mert egy magánszínházi vállalkozás soha nem fog tudni III. Richárdot vagy egy nagy Moliére-darabot bemutatni, mert sem ezeket, sem a Bánk bánt, Az ember tragédiáját nem lehet nyereségesen játszani a kereslet-kínálati viszonyok alapján. Ugyanígy a progresszív színház sem lehet financiálisan sikeres, mert ez a társadalomnak mindig csak egy szűkebb rétegét fogja érdekelni. A társadalom egészének a színházi kultúrával való megismertetése közfeladat, és a tao ebben óriási lehetőségeket nyitott. Nem véletlenül beszélünk az utóbbi években arról, hogy milyen nagy mértében növekedett a nézőszám, amihez az is hozzátartozik, hogy vidéken is több néző jutott el színházba.

Azt is a tao eredményének tartom, hogy a prózai színház fel tudta venni a versenyt a zenés színházzal. Mint ahogy azt is, hogy nagy formátumú művészek hitelesen játszottak akár kommerciális bulvár darabokban is. Ezáltal művészi értelemben ez a műfaj is magasabb minőséget kezdett el képviselni. Ez olyan rést nyitott a közönség egy része számára, aminek eredményeképp a kevésbé könnyed műfajok iránti érdeklődés is növekedett. Így végeredményben mind a budapesti, mind a vidéki színházi kínálatban magasabb művészi színvonal jelent meg.

A tao eredménye az is, hogy főleg vidéken a színház fel tudta venni a versenyt az elektronikus médiával, elsősorban a szappanoperák dömpingjével. Mert igenis arra kell törekedni, hogy a színházi kultúra a széles közönséghez jusson el, és ne egy elit, egy szűk társadalmi kisebbség sajátja legyen. Ez nem valósulhat meg normatív jegyártámogatás nélkül, amire mindenképpen szükség van, akár taóként, akár más formában valósul meg.

Közönségrétegek, jegyárak

– Tehát a magyar színházi kultúra egésze szempontjából is fontosnak tartod a független magánszínházak működését.

– Meg kell nézni, hogy ezekbe a magán- vagy független színházakba hány néző megy el egy évben. Ez mindenképpen a fontosságukat jelzi. Azt az igényt, ami ebben kifejeződik, nem lehet negligálni. Mint ahogy az is téves elképzelés, hogy ez a nézőközönség – ha nem tudnak tovább működni a magánszínházak – majd rétegszínházi előadásokra fog elmenni. Ez nem így lesz, ez a nézői réteg ismét el fog veszni. Pedig nagy hiba lenne lemondani róla, mert egyértelműen szélesíti a színházba járók körét. Továbbmegyek: pontosan lehet látni, hogy jónéhány olyan bemutató van, amit a magánszínházak hoztak be a magyar színházi repertoárba, s tőlük kerültek át a kőszínházakba.

– Arra vannak statisztikák, hogy a magánszínházak mennyiben vették ki a részüket az általános nézőszám-növekedésben?

– Biztos vannak, olvastam ilyeneket, de én nem vagyok adatokat gyűjtögető ember. Saját magunknál sem tudom a pontos számokat.

– Pedig épp ezt akartam kérdezni: nektek mennyi nézőtök van egy évben?

– 2017-ről vannak lezárt adatok. Akkor körülbelül 100 ezer (rendes fizető) néző volt a Belvárosi Színházban, ezen kívül 24 ezer bérletes nézőnk szintén a Belvárosi Színházban. Vidéken is körülbelül 80-100 ezer ember látta az előadásainkat. A Jurányiban pedig nagyjából 11 ezer nézőnk volt.

A Belvárosi Színház

– Hány előadással produkáltátok ezeket a számokat? Mennyit játszotok egy évben?

– 2017-ben körülbelül 570 előadásunk volt, idén pontosan tudom, hogy 658 előadásunk lesz, ebből 262 lesz tájelőadás, 250 a Belvárosiban, 70 a Hatszín Teátrumban és 110 a Jurányiban, a fennmaradók pedig egyéb helyeken.

– A tao megszüntetésének hírére elsőként mindenki jegyárat emelt. Vannak arról tapasztalataitok, hogy meddig lehet felemelni a jegyárakat?

– Ez nagyon előadásfüggő. Nagyban befolyásolja a darab címe, témája, műfaja, az, hogy kik szerepelnek az előadásban. Nyilván a zenés színházzal mindig magasabb jegyárat lehet elérni. De mi nem csinálunk zenés színházat. Nemcsak az Operettszínházról meg a Madáchról beszélek, hanem a magánszínházi szféráról. Egy zenés előadás legjobb helyeiért itt is el lehet kérni 9-10 ezer forintot. A jelenlegi bizonytalan helyzetben valóban mi is kénytelenek voltunk kicsit megemelni az árakat, így nálunk most a legmagasabb jegyár 7300 forint, a legalacsonyabb pedig 3 ezer forint.

– Azt lehet tudni, hogy milyen jegyárakhoz milyen közönségrétegek kapcsolódnak?

– Egy-két éve az a tendencia, hogy homokóraszerűen fogynak a jegyek. Azaz ha egy felállított téglalapként képzeljük el a nézőteret, akkor a leggyorsabban mindig a legjobb és a legrosszabb helyek, azaz a legdrágább és a legolcsóbb jegyek fogynak el, középen meg keletkezik egy szűkület, mint a homokórában, mert a közép árkategóriás jegyek mennek el a legnehezebben. Ez elég tisztán mutatja, hogy a középosztály egyre nehezebben engedheti meg magának, hogy színházba járjon.

Duplán vagyunk büntetve

– Azt mondtad, hogy a jegyeladáson és a taón kívül nincsenek más bevételeitek.

– Így van. Ha 100 százalék a jegybevétel, akkor ezt 80 százalékkal egészíti ki a tao. Arányát tekintve ez azt jelenti, hogy a bevételeink 60 százaléka származik jegyelőadásból, 40 százaléka tao támogatásból.

– Szponzorok sincsenek?

– Már régóta nincsenek. Hosszú évek óta.

– Hogy látod, miért nincsenek a magyar színházi életben szponzorok?

– Sok oka van ennek. A gazdasági válság óta egyértelműen eltűntek, de már előtte is nagyon nehéz volt szponzort találni. A rendszerváltás utáni időszakban elég sok szponzor jelentkezett. Egyrészt az adórendszer is támogatta az ilyen jellegű tevékenységet, másrészt a cégek jelentős része abban az időszakban a nevét szerette volna megismertetni a piaccal, brandet építeni, és ehhez a kultúra nagyon jól kapcsolható áru. Ha valaki egy nagynevű művész produkcióját támogatta, az az ő nevét is fényesítette, a brandet is ismertebbé tette. De onnantól kezdve, hogy ez megtörtént, a cégek már a termékük, a szolgáltatásuk eladására koncentráltak, erre pedig a kultúra már kevésbé alkalmas. Közben túljutottunk egy nagy gazdasági válságon is, amikor is a cégek elsőként a marketingre és a kommunikációra szánt költségeiket nyirbálták meg. Főleg a szponzori pénzeket szüntették meg, a reklámhoz kevésbé nyúltak, hisz az a direkt értékesítést segíti elő. Az is fontos, hogy a tao megjelenése után, aki a kultúrát akarta támogatni, az a tao útján tette. (Itt csak az a különös, hogy a kultúrát szerető emberek között is sokan voltak olyanok, akik abszolút nem voltak hajlandók taót adni.)

Orlai Tibor, Vári Éva és Kulka János, a Hat hét, hat tánc szereplői

– Nagy nehézségekkel járt összeszedni a taót?

– Változó volt. Ameddig a sport nem volt ennyire előtérbe helyezve, addig könnyebb volt, a sport megjelenésével nyilvánvalóan nehezedett a helyzet.

– A tao eltörlése miatt gyakorlatilag eltűnt a költségvetésetek 40 százaléka. Ez súlyos válsághelyzetnek tűnik.

– Ez nagyon komoly válsághelyzet. És nem is látom még, hogy mi lehet a megoldás. Egyrészt nagyon nagy kérdés, hogy mi fog történni a 2018. évi működéssel. Ebben az évben egészen november elejéig úgy működött minden színház, hogy számított a taóra. Eszerint tűzött ki előadásokat, ez alapján vállalt előadásszámot, kötött évados szerződéseket tájelőadásokra stb.

– Viszont a 2018-as nézőszám után csak 2019-ben szedhetne be taót, de erre 2019. január elsejétől az előadó-művészeti szervezeteknek nincs törvényi lehetősége.

– Erről van szó. Erre az évre mi úgy vállaltunk előadásokat, hogy előre finanszíroztuk őket, vidéki előadásokat is így játszottunk, hogy tudtuk, ezt a pénzt a tao révén utólag megkapjuk. Ez adta a bázisát annak is, hogy új bemutatókat tartsunk. Ha a 2018-ra járó tao pénzt nem kapjuk meg, akkor mi duplán vagyunk büntetve. Mert nemcsak arról van szó, hogy 2019-tól már nem juthatunk hozzá a taóhoz a 2019. évi működésünk után, hanem arról is, hogy a 2018-as nézőszám után járó taót sem szedhetjük be. Azaz elveszik tőlünk azt a pénzt, amire gyakorlatilag az egész idei költségvetésünk épült. Ha úgy nézem, akkor ez visszamenőleges törvénykezés.

– És van valami hír arról, hogy ez ügyben mit tervez tenni a kulturális kormányzat?

– Nem tudok semmit róla. Pedig ez nagyon komoly problémát jelent.

– Ez csődbe vihet egy csomó független és magánszínházat.

– Mindenkit... Nyilván a kőszínházaknál lesz egy kompenzáció, ez nem kérdés. De mi milyen kompenzációra számíthatunk? Ha valaki azt mondaná, hogy a nekünk járó millióknak csak a felét vagy egy kisebb hányadát kapnánk meg, akkor joggal merülne fel a kérdés, hogy milyen alapon történik a diszkrimináció. Hisz mi nem ezzel számoltunk, nem így működtünk, nem így építettük fel a költségvetésünket.

Csupa kérdőjel

– Tehát gyakorlatilag azt sem tudjátok, hogy az idei költségvetésetek hogyan omlik össze.

– Nem, és azt, hogy a jövő évivel mi lesz, végképp nem tudjuk. Rengeteg probléma merül fel ezzel kapcsolatban. Például november 10. körül – még a tao eltörlése előtt – a legtöbb színház kiadta már a januári műsorát, és eszerint kellett szerződnünk a művészekkel, a játszóhelyekkel, az egyéb munkatársakkal. Mi is úgy hirdettünk műsort, hogy nem tudjuk, hogy kapunk-e és milyen formában valamilyen normatív jegyár támogatást. Ha nem, az azt jelenti, hogy egy csomó előadást le kell venni műsorról, mert csak a jegyárbevételből nem tarthatók fent.

Van körülbelül húsz vidéki meghívásunk januárra, amit tao vagy valamilyen másfajta támogatás nélkül gyakorlatilag nem tudunk megvalósítani. E nélkül nem lehet elvinni nagyobb művészi produkciókat vidékre, mert veszteségesek lesznek. Harmadrészt nagyon sok színháznak van bérlete, ami nem naptári évre, hanem évadra szól. Aki megvette tavaly a bérletet, az 2018 szeptemberétől 2019 júniusáig biztosította a helyét. De tao nélkül ezek a bérletek is jóval többe kerültek volna. Akkor most ne játsszuk le az előadásokat, amelyek benne vannak a bérletben, mert nem vállalható fel az általuk termelt veszteség? Miközben a bérletesek teljes joggal úgy hiszik, hogy nekik azok az előadások járnak. De a vidéki vendégjátékok közül is sok olyan van, ami évados szerződés alapján zajlik. Ezekkel most mi lesz?

Orlai Tibor a Vőlegény olvasópróbáján

– Ha jól értem, most az a kérdés, hogy mennyi tartalékotok van.

– Semmilyen színháznak nem lehet ennyi tartaléka. Ha én a tartalékaimat felélem, akkor nincsenek bemutatóink, ha meg nincsenek bemutatók, akkor az drasztikus közönségvesztést jelent.

– Akkor vissza kell fogni a működést?

– Igen, ez egy lehetséges megoldás, hogy visszafogom a működést, és azt mondom, hogy leveszek 10-15 előadást, és azokat, amelyeket megtartok, már nem havi háromszor, hanem csak egyszer vagy kétszer fogom játszani. Az tuti megtelik, azzal biztonságban vagyok. A Rózsavölgyitől az Átriumig minden veszélyeztetett színház közleményt adott ki a működés visszafogásáról, mert senki nem tudja, hogy milyen alapon működjön. Ezt mi is leírtuk, ennél többet jelenleg nem tudunk tenni. Ennek el kellett jutnia a döntéshozók fülébe. Azt viszont nem tudjuk, hogy a döntéshozók ezzel mit kezdenek.

A jelenlegi helyzet bizonyos értelemben arra lök minket, hogy egyre inkább vagy teljes egészében minimalizáljuk a működést. Amíg egy hónapban eddig volt 30-50 előadásunk, attól függően, hogy mennyit mentünk vidékre, ezután összesen tartunk majd havi 15-20 előadást. Ez az egyik lehetséges út. De ez nemcsak azt jelenti, hogy sokat veszít a közönség, hisz nyilván azért volt eddig ennyi előadás, mert volt rá kereslet. Ez azt is jelenti, hogy a művészek és a színházi háttérdolgozók is komoly egzisztenciális válságba kerülnek. A tao eltörlése az öltöztetőktől a műszaki dolgozókon és az ügyelőkön át a gépkocsivezetőig mindenkit érint.

– Ezek szerint a tao eltörlése olyan válsághelyzetet teremtett, amelyben még taktikát sem lehet kitalálni.

– Nem. A színészek is kérdezik, hogy akkor most mi lesz, hányat játszanak egy hónapban. Nem tudok rá válaszolni. Most egyelőre januárra azt a taktikát választottam, hogy nagyjából kitűztem azt az előadásszámot, amit gondoltam, azzal a megkötéssel, hogy ha bármi változik, ami még inkább negatív irányban befolyásolja a működésünket, akkor egyszerűen lemondom az előadásokat. Látni, hogy már más színház is lemondott bemutatókat, mások is csökkentik az előadásszámot.

Orlai Tibor

– Eljöhet egy olyan pillanat, amikor azt mondod, hogy le kell húzni a rolót?

– Ez is benne van a jelenlegi helyzetben. De nyilván nem erre készülök, nem ez a célom.

– Mit gondolsz, miért kellett ilyen hirtelen meghozni a tao eltörlésére vonatkozó döntést? Mi állhat a háttérben?

– Én nem vagyok tűzközelben, nincsenek kormányzati kapcsolataim, soha nem jártam a minisztériumba vagy hasonló helyekre, mert független magánszínházként szerettünk volna működni. Tehát a kérdésedre sem tudok mást mondani, mint azt, hogy nyilvánvalóan a kormányzat át kívánja alakítani az előadó-művészeti struktúrát, amelyben feltehetően más célok és más szempontok fognak érvényesülni, mint ami az eddigi működésünket lehetővé tette.

– Hogy gondolod, a függetleneknek és a magánszínházaknak lesz helyük az újjáformálódó kultúrpolitikában?

– Ezt nem tudom. Nagyon bízom benne, hogy lesz, de nem vagyok döntéshozó helyzetben. Egy európai fővárosban nagyon nagy szükség van erre a kulturális szegmensre. Csak körbe kell nézni, máshol is igen jelentős mértékben vannak jelen ezek a szervezetek a kulturális palettán. Nagyon bízom benne, hogy a kormányzat is úgy gondolja, hogy szükség van a független és magánszínházakra.

Részlet egy hosszabb beszélgetésből, amely teljes terjedelemben az Ellenfény 2018/2. számában olvasható.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.

Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Ára (mely tartalmazza a postaköltséget is): 495 Ft