Az aranypolgár, Molière-speciál

Második nagyszínpadi rendezését 2015 szilveszterén mutatta be a színház. Mert ilyenkor olyan előadás kell, amely „megengedi az ünnepet, a nevetést, a dőzsölést és a tombolást". Molière Úrhatnám polgár című vígjátéka pedig az alkotók szerint „arra ösztönöz, hogy felvállaljuk hibáinkat, kicsinyességeinket, félelmeinket. A szerző által teremtett miliőben szabad nevetségesnek és sutának lenni, mámorosan bolyongani a világban, belegabalyodni saját döntéseinkbe". Az előadás rendezője az állítja, hogy az Úrhatnám polgár titkos mozgatója az „ősi tetszésvágy". Vagyis itt is szerepjáték (melyik a valódi, melyik a hamis – sőt: melyik igaz), itt is színház. Színház. Az előadás hangsúlyos helyeken elhangzó tételmondata Molière-től, de nem az Úrhatnám polgárból való: „Én a fenségeknek akarok tetszeni." (Érdemes lenne megnézni akár tüzetesebben, hogyan hat a mester, Bocsárdi László szemlélete Sardar Tagirovskyra, a tanítványra. Annyi kimondható, hogy utánzás nincs – párbeszéd és gondolatáramlás annál inkább.)

Túl a szilveszteren is tényleg mindenestül ünnep, dőzsölés, tobzódás – sziromeső és aranyló csillagpor – az Úrhatnám polgár, amely olyan nagy természetességgel lakja be a teret, lazítja föl játéktér és nézőtér határait, hogy a közönség észre se veszi. Csak lubickol benne. Jourdain úr például a nézőtér első sorában ül középen, onnan nézi a szereplőket bevezető-fölvonultató nagyszabású, hosszadalmas divatbemutatót és tanárparádét, onnan szemez sötét napszemüvege alól egy-egy nézővel, onnan lép föl a kifutóra: a nézőtérre hosszan benyúló magas „földnyelvre" is. A néző meg egyszerűen csak hagyja, hogy elsodorja, magához rántsa ez a rafináltan úgy barokkos, hogy mai, trükkös-perspektivikus tükrökkel a végtelenbe táguló (egyúttal a „színház a színházban", illetve a Molière-korabeli balett-vígjáték törvényei szerint dobozszínpadba zárt) csodavilág. Bár a dramaturg Sényi Fannit a Mészöly Dezső fordításának felhasználásával készült, itt-ott vendégszövegekkel megtűzdelt átirat szerzőjeként is jegyzi a színlap, az előadás egyenetlenségei nagyjából a darab egyenetlenségeiből fakadnak. Igaz, ebben a nagy, hömpölygő (vizuális) tobzódásban nem könnyű a tempót tartani. Főleg, hogy a rendezés „nincsen bedrótozva" (Sardar Tagirovsky fordulata), a keretek kijelölésével helyet hagy az improvizációnak.

De ha a Meggyeskert egyik nagy érdeme, hogy felfedezi Csehovban a kíméletlen vígjátékírót (ha tetszik, belefogalmazza a commedia dell' artéhoz időben még közelebb lévő Molière-t), akkor az Úrhatnám polgár szívszorító – és érvényes – meglepetése, hogy a rendező megtalálja benne Csehovot. Van egy gyönyörű, mélyen nevetséges és tragikus pillanat, amikor a többre vágyó, szépséghívő, reménytelenül szerelmes, érzelmeit kizárólag pénzben és pénzzel kifejezni képes, saját identitását kereső „új földesúr", Lopahin – és a többre vágyó, szépséghívő, reménytelenül szerelmes, érzelmeit kizárólag pénzben kifejezni képes, saját identitását kereső Jourdain úr – ez is, az is Pálffy Tibor – alakja egymásra kopírozódik. Amikor Jourdain arról panaszkodik a filozófusnak, hogy „sajnos nem volt valami fényes gyerekkora", akkor a filozófus titokban a Lopahinhoz beszélő Petya Trofimovra vált: „A te apád paraszt volt, az enyém patikus, ebből még semmi nem következik." A Meggyeskert Petyája és az Úrhatnám polgár filozófusa: Nagy Alfréd. (És sokkal több ez, mint „valami belső poén". A szerep- és szituáció-megfeleléseket folytathatnánk. A folytonos kölcsönkéréstől a be nem fogadásig.)
Különben főleg képek maradnak meg az előadásból. A (Mészöly-szöveg szerint is) virágkehelyként himbálózó kosztümjében hajbókolni tanuló Jourdain, amint szökell, szökell, hátralép – és közben csak kapkod az illúziói után. A groteszk marionett-madárrá változó Jourdain a Doriméne grófnőnek megrakott asztal fölött. A két-három hangsúlyos megmozduláson kívül mindvégig a nyílt színen mozdulatlanságra ítélt, sokáig ezüstös próbababának – vagy kalapba dobott pénzért mozduló köztéri pantomimesnek – látszó vívómester: Derzsi Dezső, amint jótáll magáért, és talán Jourdainért meg értünk is. A finálé csoportképe (nézzük egymást), a hulló aranypor – amely Midász királlyá változtatja a lemeztelenedett úrhatnám polgárt. Közben persze a szeretnivaló fiatalok egymásra találnak, és a nem annyira szeretnivalók is.