A gonosz uralma után

A kecskeméti előadásnak számtalan „nézőbarát” gesztusa van, amellyel meg kívánja könnyíteni a közönség dolgát. Hiszen nem könnyű (olvasva sem) követni az igencsak mozaikosan szerkesztett történetet, megjegyezni a rengeteg nevet (melyek viselői közül jónéhányan csak egyszer bukkannak fel), megérteni, hogy nem egyszer különféle nevekkel illetnek egyazon figurát, és sokszor már akkor is hivatkoznak rájuk, amikor még meg sem ismertük őket. Ezt kiküszöbölendő egy előjátékkal kezdődik az előadás, ahol is az egyik színész bemutatja a figurákat, röviden jellemzi őket, és megjegyzéseket tesz a későbbi sorsukra is. A figurák említésekor az őket játszó színészek előzékenyen előrelépnek, jellegzetes pózt vagy arckifejezést vesznek fel, és ironikus gesztusokkal reagálnak a szereplő sorsára vonatkozó előrejelzésekre is. Az is eligazító szerepű, hogy a szereplők csoportokba rendezve állnak, így a néző azokról a rokoni kapcsolatokról és érdekszövetségekről is áttekintést kaphat, amelyek szintén csak fokozatosan válnak világossá a darabból. (A 2000-es előadás is hasonló „előjátékkal” kezdődött, ott is a később Stanley-t alakító színész – Kecskeméten Fazakas Géza – mutatta be a szereplőket. Akkor talán teázott az udvari sereglet, most pezsgőspoharakat emelgetnek.)

Richárd: Kőszegi Ákos, Lady Anna: Bognár Gyöngyvér - Fotó: Walter Péter

Egy dolog azonban határozottan megváltozott a 2000-es bemutatóhoz képest. Akkor 12 színész játszotta el a darabot – akárcsak Shakespeare társulatában –, bőségesen éltek a szerepösszevonásokkal, és a női szerepeket is férfiakat játszották. A kecskeméti előadás viszont a mai nézői elvárásokhoz közelít: a női szerepeket természetesen színésznők alakítják, kicsit kevesebb a szerepösszevonás, így némileg nagyobb társulat játssza el a darabot (összesen 16 színész).

Shakespeare dramaturgiája és a mai nézői elvárások (megszokások) közti különbségeket is megpróbálja áthidalni a kecskeméti előadás. Például azzal, hogy néhány szerepet „továbbír”. Míg Shakespeare hatásos jelenetekben gondolkodott, és ezeket mozaikosan illesztette össze, a mai néző a végigmesélt történeteket szereti, amelyben a szereplők, illetve a kapcsolataik változását is követheti. Shakespere-nél Lady Anna (Bognár Gyöngyvér) csak két jelenetben szerepel. Az első felvonás második színében, amikor halott férje koporsója mellől csábítja el a későbbi III. Richárd (akit a kecskeméti előadásban következetesen nem neveznek Glosterként, bár Shakespeare-nél legtöbbször ez szerepel), illetve a negyedik felvonás első színében, amikor a nemrég meghalt király felesége, Erzsébet királyné (Sára Bernadette) társaságában indul a Towerbe meglátogatni a királyfiakat. Együtt döbbennek meg azon, hogy Richárd megtiltotta a látogatást, illetve azon, hogy Lady Annának a Westminsterbe kell indulnia, hogy férjét királlyá, őt magát királynévá koronázzák. Megértik, hogy Richárd átvette a hatalmat, és a trónörökösöknek minden bizonnyal veszniük kell. És Lady Anna megsejti azt is, hogy milyen sors vár rá férje oldalán. Innentől kezdve Shakespeare elvágja a szerep fonalát, később csak áttételesen értesülünk a királynévá tett Lady Anna haláláról. A kecskeméti előadás azonban szerepelteti őt a következő jelenetben is, amikor a királlyá koronázott Richárd előbb Buckinghamnek (Hegedűs Zoltán) utal arra, hogy a királyfiak halálát kívánja, majd utasítást is ad Tyrrelnek (Kiss Jenő) a fiúk megölésére. Így látjuk, hogy Lady Anna teljes mélységig megérti, hogy kinek a csábításának is engedett, először nem akar hinni a fülének, majd megpróbál szavak nélkül tiltakozni, végül szakít a férjével: leveszi a fejéről a királynői koronát, és visszaadja (hajítja) Richárdnak. Az egy darabig tétovázik, majd rárakja a második koronát is a fejére. Ebből a szakításból érthető, hogy ő ad megbízást az asszony halálára is. (Richárd egy tolókocsiban ül, mert a királyi trónt ebben az előadásban egy kerekes szék jelképezi.)

Richárd: Kőszegi Ákos - Fotó: Walter Péter

Szintén a nézői elvárásokhoz való igazodásnak érzem, hogy a színészek érzelmileg gazdagon színezett nyelven beszélnek. Nemcsak a szöveg tagolásában és hangsúlyozásában törekednek közérthetőségre, hanem a szereplőkben lévő érzelmi állapotokat is állandóan világossá akarják tenni. Így történhet, hogy Richárd bátyja, George (Kiss Zoltán) még sírva is fakad, amikor megérti, hogy meg kell halnia. Ezért mélyíti a hangját Buckingham, amikor szövetséget ajánl Richárdnak, hogy segíti őt a trónra törni. Ezért zengenek messzire Margit királynő (Réti Erika) átkai is. Összességében azt lehet mondani, hogy a színészek jól felismerhető, de nem bonyolult figurák teremtésére törekszenek. Legtöbbjüknek van néhány markáns gesztusa, amivel azonosíthatók, ám a szerepek külső összetevői határozottabban vannak megformálva, mint belső tartalmai. Például a címszereplő Richárd azonnal felismerhető ferde tartásáról, bicegő járásáról, kacska kezéről. Így volt ez már a 2000-es előadásban is. Azaz Cseke Péter színpadra állítása(i) arra a hagyományra alapoz(nak), hogy a gnóm külső gonosz lelkületet takar (pontosabban: tesz nyilvánvalóvá már a megjelenésével is). A rendező nem hagy kétséget afelől, hogy a címszereplő egy szörnyeteg, és Kőszegi Ákos alakítása is ezt hangsúlyozza. Sem a rendező, sem a színész nem akarja bonyolítani vagy árnyalni ezt a képet.

Cseke értelmezésében Richárd egyenesen a pokol küldötte – ez derül ki a színpadképből és a hozzá kapcsolódó színpadi megoldásokból is. A kecskeméti előadás egy az egész színpadot betöltő hatalmas lépcsősoron játszódik (Díszlet: Mira János). A lépcső a színpad elején a mélységbe vezet. Többször is innen érkezik Richárd, és több szereplő is ennek megfelelő megnevezésekkel illeti őt. „…El innen, rothadt ördög: / Pokollá tetted a jókedvű földet” – mondja például Lady Anna Richárdnak.  „Pusztulj pokolba s hagyd itt e világot, / Te hétszer démon! Ott a birodalmad” – mondja később neki Margit királynő. Richárd uralkodása az egész világot pokollá változtatja, erre utalnak Erzsébet (Sára Bernadette) szavai, amikor azt mondja Dorsetnek, hogy „Tengerre, ha meghalni nem akarsz, / S élj Richmondnál, túl e pokol határán”.

Richárd: Kőszegi Ákos, Margit: Sára Bernadette - Fotó: Walter Péter

A nyitott alsó világból lépcső vezet tehát a földi szintre, de onnan nem visz tovább az égig, mert a lépcső tetejét szürke tükrök zárják le. Ebben csak Richárd világa tükröződik, sőt ő maga is megmutatkozik benne, amikor végső veresége előtt, immár magabiztosságát elveszítve a lépcsősor tetején belenéz a tükörbe.

Az előadás végén – a pokol küldöttével szemben – mégis a jó erői diadalmaskodnak: Richmond (Kiss Zoltán) Isten nevében vezeti katonáit, majd a vakító fehér ingben, a nyakában kereszttel mondja el a végső szavakat: „Töröld el az árulók kardját Uristen / Mely e véres napokat visszahozná, / Hogy vért zokogjon szegény Anglia”. Cseke rendezése arra fut ki, hogy a gonoszság erői miként vették birtokba az országot, míg az igaz erők meg nem állították őt. A kecskeméti Harmadik Richárd tehát a Nagy Mechanizmus ábrázolása helyett egy olyan üdvtörténetet mutat, melyet némi áthallás színez. De az előadás zárlata arra is utal, hogy a romlás erői – hiába ünneplik sokan a vesztüket – újból és újból erőre kaphatnak. A győztesek mellől előbiceg Richárd, és újból elkezdi a darabot indító monológját: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át.”

Shakespeare: Harmadik Richárd

Katona József Színház, Kecskemét

Fordította: Vas István

Díszlet: Mira János

Jelmez: Bánki Róza

Fény: Farkas József

Zene: Aldobolyi Nagy György

Rendező: Cseke Péter

Szereplők: Kőszegi Ákos, Hegedűs Zoltán, Sára Bernadette, Réti Erika, Bognár Gyöngyvér, Kiss Zoltán, Pál Attila, Ferencz Bálint, Fazakas Géza, Kiss Jenő, Kovács Gyula, Szokolai Péter, Farkas Ádám, Báhner Péter, Varga Levente, Mátravölgyi Bátor

Bemutató: 2011. február 25.

Képgalériák:

Katona József Színház

Theater.hu

Terasz

Ismertető:

Shakespeare világa a teátrum új darabjában