Vékony cölöpön

Két nő fekszik a földön, a fejükön zsák. Két egyenruhás férfi letépi a mellükről a ruhát, a fejüket vizes tálba nyomja, a lábuk közé puskát szorít, a földön matató kezükre lép. A kaposvári Tisztogatás első jelenete fejbe kólint, de nem jó értelemben: meglepő, hogy mennyire hatástalan a színpadi műerőszak vulgárissága. A művészetben a sejtetés általában hatásosabb, mert amit a szem nem lát, azt a képzelet kedvére színezi – s különösen igaz ez a színházra. A színpadi realizmus sok mindenről el tudja hitetni, hogy valós, de az erőszakról semmiképp; még a néha feltűnően a levegőt érő rúgások nélkül is inkább a műviségre hívja fel a figyelmet, s így már az első jelenetben eltávolítja magától a befogadót. Pedig Sofi Oksanen történelmi sorstragédiájának valódi tétje nem fedezhető fel ebből a külső pozícióból, csak a történetre figyelve, anélkül, hogy igazán közel engednénk magunkhoz a dráma szavakkal kifejezhetetlen részeit: a súlyos döntések terhét, amelyek egy életen át nyomorítják a lelket; a személyiségeket átformáló traumák súlyát; két, egyként tönkretett ember közti hasonlóság taszító erejét; a mindig másért az ember ellen forduló külvilág megérthetetlenségét.

Lovas Rozi, Kaszás Gergő, Takács Katalin, Tolnai Hella - Fotó: Garamvári Gábor

Ezektől, és a magyaroknak is túlontúl ismerős poszt-világháborús politikai események kisemberre vetített, érzékletes bemutatásától lehet olyan megrázó és megragadó az utolsó fél évszázad Észtországában játszódó Tisztogatás. Ám a Csiky Gergely Színház előadásában egyrészt eltűnik a drámából szinte minden, ami a történelemről szól, miáltal a cselekményre, a történet haladására koncentráló, erőltetetten realista előadásban az egykor erős történet szinte közhelyessé válik.

Valló Péter rendező nem szavakkal nemigen elmondható tartományban, hanem a cselekményben, annak is egy bizonyos pontjában látta meg a színmű kulcsát: az előadás támpontjai az utalások Aliide múltbeli árulására, amely összefügg húgának száműzésével. Hogy van-e ez a cölöp olyan vastag, hogy elbírjon egy egész előadást, egyéni megítélés kérdése, ám az erejét kétségkívül csökkenti, hogy már az első utalás után egyértelmű, mi fog kiderülni majd a darab végén. A rendező a konkrét cselekmény színpadra helyezésén kívül különféle formai elemekre koncentrál, ám ezek átgondoltsága többnyire alul marad látványosságukkal szemben. A drámában megírthoz képest például többet vannak a színpadon a „valóságban” ott nem lévő szereplők: az idős Aliide (Takács Katalin) a fiatal Aliide (Lovas Rozi) mellett vagy a már rég elhurcolt húg, Ingel (Tolnai Hella) a házban maradt férje, Hans (Kaszás Gergő) mellett. A két Aliide érzelmes, esetleges súrlódásaikkal együtt is szeretetteli együttjátszása egyrészt egy ponton túl kissé modorossá teszi az előadást – s ehhez nagyban hozzájárul a légiesen sikló, holtfehérre sminkelt Ingel-látomás is, aki többször kommentálja az eseményeket –, s emellett nem is illik az Oksanen által megírt Aliide-képbe. Az idős nő jelleméből ugyanis egyenesen következik az a kérges keménység, az a szigorúság, amivel a drámában valóban helyre teszi fiatalkori önmagának a körülményekhez képest megengedhetetlen puhaságát – a céltudatos, maga mögött minden hidat felégetni kész, ha kell, önmagával is kegyetlen idős nő jellemével sehogyan sem férhet össze ez a sajnálkozva megbocsátó viszonyulás a fiatal lányhoz.

Sofi Oksanen drámája kevésbé részletgazdag, kevésbé kifejtett, kevésbé hatásos, mint a minden tekintetben zseniális regény, de a témája így is annyira érdekes, hogy még akkor is érdemes megnézni a színházban, ha egy előadás nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségek mindegyikét – a történet előzetes ismerete nélkül a Tisztogatás még így is nagy felfedezés lehet.

Részletek egy hosszabb elemzésből, mely teljes terjedelmében az Ellenfény következő számában jelenik meg.

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Fordította: Pap Éva

Díszlet: Valló Péter

Jelmez: Cselényi Nóra

Dramaturg: Németh Virág

Segédrendező: Váradi Szabolcs

Rendező: Valló Péter

Szereplők: Takács Kati m.v., Lovas Rozi e.h., Grisnik Petra, Kaszás Gergő, Sarkadi Kiss János, Takács Géza, Kelemen József

Fotógaléria:

Garamvári Gábor