A lovakat elkötik, ugye?

Egy sosemvolt korban, Seholországban, mesei világban játszódik Szőcs Artur gorkiji kiindulású, de a keletkezés ködében önálló balladává formálódó darabja egy cigány lótolvajról, Lojko Zobarról, aki beleszeret az egyik vajda boszorkányos szépségű lányába: Rada viszont még nála is jobban szereti a fészektelen madár szabadságát. Egy ilyen archetipikus történetet csak a maga konkrétságából kiragadva érdemes színpadra állítani, hiszen nem az ezerszer elmesélt cselekmény az érdekes, hanem az a mögött megbúvó érzelmek, hangulatok, univerzális rezdülések és azok előcsalogatásának mikéntje.

Tudja ezt jól a rendező Szőcs Artur is: a kaposvári Csiky Gergely Színház előadásának erőteljes és leleményes stilizáltsága egy határozott mozdulattal ragadja ki a történetet az itt-és-most vagy az akkor-és-ott béklyóiból. A vért vörös selyemszalag jelképezi, amit a színész gombolyít elő mellényzsebéből, az ivást biccentés, a kocsma melletti vizelést pedig aranyszínű lánc csípőtáji csörgetése. A lovak, az alfát és az ómegát adó lovak pedig hol körhinták csiricsáré bábúi, hol nevető hintalovak. De stilizál a szinte folyamatosan szóló, élőben, színpadon, szereplővé emelt zenészek által előadott remek zene is: ha a színész eljátssza egyféleképpen mondjuk a szomorúságot, miközben ezt az érzést százhúszféleképpen lehet eljátszani, akkor a Söndörgő cigány ihletésű, rendkívül változatos zenéje ehhez az egyhez hozzáadja még a bánat három másik árnyalatát is – s ezzel automatikusan elemeli a helyzetet a konkrétumoktól.

Remekül illik ez a stilizáció Polgár Péter grandiózusan egyszerű, ötletes díszletéhez, egy vászon által homályos fa-árny előtti hatalmas, fel-le liftező, embereket elnyelő vagy kiköpő kalaphoz – amely az első és hosszan kitartó tetszés ellenére is beváltatlan ígéret marad, mivel működése túlontúl ötletszerű: lehet erre is meg arra is használni, hát használják is minduntalan. Így viszont nem marad ereje, ha épp szimbólummá válna, ha élethez és halálhoz kötődne – nem lehet lépcső a címbe foglalt égig az, ami az előbb még kocsma volt, azelőtt meg csak dekoratív, jelentőségét vesztett díszletelem. Hasonló jelentőségvesztésen megy át Szőcs több más, elsőre tetszetős ötlete: már az is hivalkodó például, hogy a láncos vizelést újra meg újra előveszi, noha egyetlen egyszer van dramaturgiai fontossága – az viszont, amikor ugyanezen a csörgedező aranyláncon vezetnek el egy rabot, komoly zavart jelez a szimbólumhasználatban.

S noha a zene, a tánc, a cigány nyelvű dalok kápráztató kavalkádja, a stilizáció elemelő hatása miatt a Cigánytábor az égbe megy más síkon is akar – és tud – hatni, azért egy közel háromórás, alapvetően mégiscsak egy adott történetet elmondó, az elejétől lineárisan a vége felé haladó előadásban elengedhetetlen, hogy a szöveg dramaturgiája is gondosan kidolgozott legyen. A cselekmény azonban többnyire olyan ráérősen poroszkál, mint a felmálházott ló, egy-egy kevésbé gördülékenyen beillesztett zenés-táncos tömegjelenet meg-megtöri a ritmusát, s nem ódzkodik az önismétlésektől sem – hogy aztán a szöveg legfontosabb pontja, a konfliktus a szabadságra vágyó lány és a feleségre vágyó Zobar között mégis elsietett, elnagyolt, túl kevéssé megindokolt és előkészített legyen.

Nem segít a helyzeten, hogy a színen megjelenő figurák egyike sem elég kidolgozott (még a balladai homállyal számolva sem): a mellékszereplők egy részének jelleme sincsen, a főszereplők pedig mintha két lábon lépdelő mesei sablonok volnának. Nincs kifejtve, miben rejlik a lány, Rada félelmetes csábereje, s az őt játszó, a hangsúlyozásában, hangulatváltásaiban kevéssé hiteles Czene Zsófia sem rejti el a választ alakításában: inkább tipikus kamaszlányt, mintsem végzetasszonyát ad. Zobarról is csak annyit tudni, hogy ügyes lótolvaj, más érdemeit csak odaképzeljük, de valójában nem látjuk; Sarádi Zsolt inkább a főhős rejtélyességére, öntörvényűségére fókuszál, hogysem számot adna a benne talán lobogó tűzről vagy az őt a többiek fölé emelő tulajdonságokról. A fő imposztor, a nem cigány hadnagy, aki szemet vet Radára, tipikus Döbrögi, aki öntelten és ostobán csábít, majd zsarol és bosszút esküszik – épp olyan unalomig és még tovább ismert figura, mint Zobar „előbb üt, aztán beszél” apja, vagy a hős kötelezően meglevő földhöz ragadt lelkületű, de tisztességes, a kalandvágyó életmód ellenpontját megtestesítő szeretője. Egyenesen közhelyesek viszont a cigánytábor boszorkányfigurájának folyamatosan sokasodó konyhabölcsességei („Amit a sors rendel, azt ember fia el nem kerülheti”, „A tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik”, „Egyetlen biztos dolog van, a halál”), amelyeket Csapó Virág bántó affektáltsággal prezentál.

A Cigánytábor az égbe megy, egyértelműen érzékelhető szerzői-rendezői szándék szerint – minthogy világa a mitikus-mesei-balladai nagy romantika –, a cigányságról kizárólag mint regényes népcsoportról beszél, és egyáltalán nem kíván szociálpolitikai-társadalmi felvetésekre utalni. Ám a szerzői szándék sem tudja semmissé tenni a befogadás helyének és idejének jellemzőit: azaz egy, a cigányságot bármiféleképpen bemutató mű sem tehet úgy, mintha olyan közegben kerülne színre, ahol témája nem kapcsolódik semmiféle feszültségforráshoz. Ha tehát problematikus a csoport ábrázolása, az minden rossz szándék nélkül is baj. Márpedig a Cigánytábor az égbe megyben minden cigány tolvaj, s ha a legapróbb lehetősége is adódik rá, szinte ösztönösen ellop valamit (a százados alól is a lovat) – pedig erre a dráma szerint nincs különösebb oka. Nem hangzik el egy mondat sem, amely igazolná mindezt (legfeljebb csak a legenda a Krisztus keresztjéből ellopott szögekről, ami után kimondatott, hogy a cigányokra nem vonatkozik a „ne lopj” parancsa): nincs szó arról, hogy – mondjuk – a császártól lopni nem bűn, mert az úgyis kizsákmányoló; vagy hogy ez ellenreakció lenne az elnyomásra, vagy bármi, ami akár egyetlen félmondatban is utalna arra, hogy a cigányoknak nincs a vérében vagy génjeiben a lopás. Így pedig az előadás azt sugallja: igaz, hogy lopnak, de nincs velük semmi baj – ami végeredményben nem sokkal jobb, mint ha azt mondaná, hogy lopnak is, meg baj is van velük.

Az egyik kemény kő, a soha meg nem hajló Lojko Zobar, és a másik, a betörhetetlen Rada találkozása, ahogy kell, szikrákat vet a kaposvári színpadon. És áll a Söndörgő a fahalom mellett, húzza hol lendületes, hol elmélázó, hol feltüzelő, hol keserű zenéjét, áll a bál, kavarog a kavalkád. De nedves lehet a fa, mert a szikrák nyomán sehogy sem lobban fel a tűz.

Szőcs Artur: Cigánytábor az égbe megy

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Díszlet: Polgár Péter

Jelmez: Kovács Andrea

Fény: Memlaur Imre

Vetítés: Kehi Richárd

Zene: Söndörgő Együttes

Koreográfus: ifj. Zsuráfszky Zoltán

Dramaturg: Dancsecs Ildikó

Rendező: Szőcs Artur

Szereplők: Sarádi Zsolt m. v., Gyuricza István, Czene Zsófia, Szula László, Csapó Virág, Tóth Eleonóra, Kőrösi András, Kalmár Tamás, Német Mónika, Nyári Oszkár, Varga Zsuzsa, Némedi Árpád, Mohácsi Norbert eh., Fándly Csaba, Lestyán Luca, Kovács Zsuzsanna, Csonka Ibolya, Lugosi György, Tóth Molnár Ildikó, Tóth Géza, Kósa Béla

Fotógaléria:

Somogyi programok

Szellő Gábor