A megnyíló idő

Az alábbiakban szemelvényeket közlünk a pécsi előadást elemző cikkből, mely teljes terjedelemben az Ellenfény 2014/8. számában olvasható.

Mohácsi János rendezései a Parasztopera két alapproblémájára keresik a választ. Egyrészt arra, hogy mennyiben tekinthető a darab operának, másrészt arra, hogy kibontható-e belőle a sorstragédia.
Az első kérdésre Kovács Márton, a Mohácsi-rendezések zenei vezetője hasonlóan markáns választ adott, mint Cári Tibor, a temesvári zenei vezető, bár megoldásaik alapvetően különböznek egymástól. A temesvári előadás zenei hangzása egyértelműen a barokk kamaraopera felé közelítette a művet, Kovács Márton viszont inkább „dalműnek" tekintette, azaz meghagyta az áriák és a recitativók kontrasztját. Utóbbiakat nem próbálta zeneibbé tenni, úgy tekintett rájuk, mint a drámai hatás hordozóira (mint a prózai részekre a dalműben), de egyértelműen megerősítette az áriák, a dalok hangzását (annak ellenére, hogy – a prózai színészek egyetlen képességei miatt – nem igazán erősek az énekszólamok). Némileg át is hangszerelte a zenét, egyrészt valamivel mélyebben szól a zenekar, másrészt a ritmus és a díszítések is különböznek Darvas Benedek eredeti változatától. Összhangzásában így inkább a népzene, s nem a barokk válik erőteljesebbé: Kovács Márton egy igazi nép(zene)i operát alkotott a Parasztoperából.

A Mohácsi-rendezések zenei hangzásának megerősítésében fontos szerepe van a kórusnak is. Már a kaposvári főiskolásokkal színre vitt Parasztoperában is leültette a háttérben azokat a hallgatókat, akik nem szerepeltek a történetben...
A pécsi előadásban ugyancsak szerepelt kórus, sőt erősödtek a görög színházra való utalások is. A pécsi Parasztopera egyik nagy meglepetése az volt, hogy egy teljesen új nézőtér épült hozzá a Kamaraszínházban. Az előadás egy megnövekedett méretű, arénaszerű színpadon zajlott, amelyre jó rálátást biztosított a meredeken emelkedő, távlataiban, összhatásában a görög színházakra emlékeztető nézőtér. (Az már más kérdés, hogy az előadás teljesen más élményt jelentett a harmadik sorban, mint a huszadikban – volt alkalmunk mindkettőt megtapasztalni.) A rálátáson túl a színpad tagolása is a görög színházra utalt. A színészek az orkhesztrának megfelelő első térrészben kaptak helyet, e mögött, kicsit magasabban ült a kórus és a zenekar (ez a térrész a hellenesztikus proszkénionnak feleltethető meg). Hátul egy fal zárta le a teret (akárcsak a szkéné a görög színházban).
Nemcsak az antik színházi allúziók, hanem számos egyéb, térbe kódolt jelzés is utalt Mohácsi rendezésének szakrális-szimbolikus rétegére.

Mohácsi előadása plasztikusan megformált emberi történetként vitte színre a Parasztoperát. Pintér Béla rendezésével szemben, ahol maszkot viselnek a szereplők, itt arcokat láttunk, s ezek mögé sorsokat tudtunk vetíteni.

Ez az előadás stílusában úgy jelent meg, hogy a hétköznapiság jegyében fogant, alig megformált viselkedésmódok, gesztusok időnként szimbolikus, többértelmű eseményekké alakultak.
Egy hirtelen váltás nyitotta meg az átjárót ehhez a második szinthez. Még az előadás első harmadában, az esküvőre készülődve váratlanul sötétbe borul a színpad, csak a kórus énekét halljuk: „Az angyallal egyszer mindenki találkozik, születés, halál, ivarszervek érése, esküvő, házastárs elvesztése." Egy halvány fény csak annyit enged látni, hogy az előtérben, az íves lejtő fölött beleng egy harang. Ez a jel kitüntetett hellyé alakítja a lejtőt, az „angyallal való találkozás" helyszínévé. Ha itt történnek később események, erre rákopírozódik a harang lengése is, illetve a kórus által említett találkozás, amely utat nyithat egy másik világ tapasztalatai felé.

Különösen azért, mert az Állomásfőnök érkezése mindent megváltoztat. Hogy neki is köze van az „angyallal való találkozás"-hoz, egyértelműen jelzi az, hogy ő is az íves lejtón érkezik (ott ahol korábban a harang lengett). De egy delíriumos, kótyagos figura kerekezik be a biciklijével (már a kaposvári főiskolás előadáson is volt biciklije Állomásfőnöknek), akitől távol áll mindenféle józanság és megfontoltság. Köles Ferenc virtuóz játékának nagy titka, hogy egy (akár) szeretni való figurába bújtatja a tenyérbe mászóan agresszív, mindenkivel szemben a végsőkig kíméletlen Állomásfőnököt. Esetlenségnek láttatja a figura részeg magabiztosságát, ezért inkább humoros hatást kelt és nem szorongást vagy ellenszenvet, hogy az Állomásfőnök sorra mindenkit lefejel. (Így dönti le például egy bálára szegény „menyasszonyát is. Értjük, hogy miért nem száll szembe vele az Apa, hisz a vasutas tényleg lerúgná a veséjét.) Ennek a túlhabzó férfivirtusnak a komikus csúcspontja, amikor a környékre tévedt idegennel, a cowboyjal a kocsmai ivászat közben mindketten lefejelik a biciklit, ami épp ott hever középen, ahol az Állomásfőnök először hagyta, amikor érkezésekor lezuhant róla.
Az Állomásfőnök a múlt üzenetét hozza, a(z egykori) cowboyról hoz hírt. Ezt hasonlóképp sötétben közli, mint ahogy a harang lengését láttuk. Most csak az abszint lángjai világítanak a szereplők által tartott poharakban. De hogy ez egy másik világba nyit utat, az akkor derül ki, amikor az Állomásfőnök múltidézésének hatására Tündérke bevallja a titkát.

Pintér Béla rendezése határozottan szétválasztja az idősíkokat (és lényegét tekintve ez a temesvári előadásban sincs másképp). Mohácsi János rendezésének ezzel szemben épp az volt a lényege, hogy ezek az idősíkok összeérnek, sőt összekeverednek. Miután a cowboy belépett a történetbe (és megjelent az előadásban), nem hagyta el többé a színpadot, ott maradt akkor is, amikor a jelen idejű történetek folytatódtak. De ugyanígy a többi szereplő is tanúja a múltban játszódó jeleneteknek. Nemcsak akkor nyílt átjáró, amikor a fiú beleszólt a huszonhárom évvel korábbi kocsmai jelenetbe, hanem mindannyian tanúként figyelték azt, ami egykor történt. És a maguk módján határozottan reagáltak is rá.

Az idő dramaturgiája a Mohácsi-előadásokban többnyire azt jelenti, hogy a múlt tapasztalatait a zsigereikben hordozzák a szereplők, s cselekvéseikbe akkor is belejátszik, ha ezekről talán maguk sem tudnak. Így volt ez a pécsi Parasztoperában is.

A gyilkosság pillanatában döngve leomlottak a teret hátul lezáró fémfalak, és az eddigi szűk rés helyett végtelen tágasság nyílt a színpadon. Valahol a távolban, az idő partjain néhány sötét ruhába öltözött alakot láttunk táncolva, imbolyogva közeledni. Mulatni indultak („Gyertek, fiúk, menjünk a kocsmába..."), de megérkezni már csak a pusztulásba tudnak. Násznépből – a megnyíló idő hatására – egy beteljesedő haláltánc figuráivá változtak át.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában, az Ellenfény 2014/8. számában olvasható.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft