Csendesen folyik

Az ír Conor McPherson darabjában, A gátban néhány megfáradt helyi arc egy világvégi lepukkant kocsmában régi kísértethistóriákat mesél egy újonnan érkezett csinos nőnek, és közben kakaskodnak. Kit érdekel? Nade. Nem ez történik. Hanem Emberek találkoznak. És elmondanak olyan már rég elfelejtett-elrejtett történeteket, amik megsebezték őket, amiket titkoltak, talán maguk előtt is, amiktől féltek, amik meghatározzák őket, azóta is. Amiket talán el akarnak felejteni, de nem tudnak. Megnyílnak egymás előtt, minden rákészülés, pillanat-megjelölés nélkül, egészen egyszerűen és csendesen, lassan és szinte észrevétlen (és ezt a lassú, észrevétlen folyamatot milyen nehéz felépíteni!). Könnyítenek a lelkükön, amennyire egyáltalán lehet (mert nem nagyon), és talán könnyítenek a másik lelkén is. Nem ítélkeznek, nem akarnak megoldani. Csak meghallgatnak. Nem barátok. Csak társaság a magányban. Sérelmek bukkannak föl, ki tudja, miért elszalasztott lehetőségek, és soha meg nem változtatható hibák, bűnök. Megmagyarázhatatlan cselekedetek és történések. A kísértethistóriáktól eljutunk a leghétköznapibb titkokhoz – pillanatok vagy folyamatok, amelyek pillanatokból épültek fel, már nem lehet összerakni, pontosan hogyan, de az biztos, hogy életeket változtattak meg. És a megváltozott élet sem egy pillanatot jelent. Hanem minden egyes napot újra és újra. Nem csoda, ha az embernek Csehov jut eszébe.

Bérczes László a színészekre és az ő egymásra figyelésükre, együtt rezdülésükre helyezve az előadás hangsúlyát erős hangulatot teremt. Ezt az atmoszférateremtést a látvány (díszlet, jelmez és világítás) segíti legerősebben: Cziegler Balázs meleg, otthonos, csupa barna díszlete, csupa kopott, csupa szeretett, történetet hordozó tárgyból, kidobott, rozoga, páratlan székekből, nyikorgó asztalokból felhalmozott bútorkupaca, ez a meghitt összevisszaság, a nézőtér felé félbevágott vagy inkább folytatódó fadeszkák hívogatóak és barátságosak. Ezzel tökéletes összhangban van Memlaur Imre világítástervező puha félhomálya, a sárgás, narancssárgás fények: mintha a tűz körül ülnénk mindannyian. Cselényi Nóra jelmezei praktikusak, hétköznapiak és figyelmesek: kényelmesek és mintha a ruhadaraboknak is történetük lenne. A kiegészítők, az apró részletek kapnak nagy szerepet: egy kivillanó, hivalkodó, de egészen biztosan nem eredeti óra, a rászáradt sár a cipőn-csizmán. Zajok, zörejek (zúgó szél, kutyaugatás a távolból, tűzropogás...) támogatják meg a hangulatot. (Ez utóbbiakat én nem is éreztem szükségesnek, sőt: ahelyett, hogy még inkább beburkoltak volna egyfajta légkörbe, kizökkentettek. Mert tényleg elég lett volna a mesélőt hallgatni. Egy ponton kirajzolódtak ennek a részletgazdag realizmusnak(?) a határai is: már szinte hiányzott, hogy az ajtón a melegből kilépők hajába, ruhájába belekapjon a zúgó szél.)

Szóval ott ülünk a kocsmában mi is, ropog a tűz. A mese, a történetmesélés régi hagyomány szerint élőbeszédes műfaj, ma a meséket inkább felolvassák (tévé- vagy tabletnézésről már ne is beszéljünk, mert annyira nem való ebbe a környezetbe), a történeteket inkább olvassák, a sztorizgatás a társasági műfaj. Hogy színházi-e? Igen. Ki hogyan mesél? Miért mesél? Időmúlatásnak? Hogy felkeltse egy nő érdeklődését? Hogy régi sérelmeket hánytorgathasson fel? Hogy feldolgozhassa a múltat? Hogy kapcsolódhasson egy másik emberhez? Mi jellemzi a mesélőt? Az, amit mesél? Az, ahogyan mesél? Az, amit elhallgat? Jack (Szarvas József) lassan, ízesen, apró részletekkel körülírva, jól megágyazva, komótosan és kiadósan mesél. Élvezi, ahogyan a hallgatóság követi, élvezi a hatást, a saját erejét. Jó mesemondó. De hisz könnyű dolga van – elsőre: nem a saját életének egy fontos darabját fedi fel. Jim (Kalmár Tamás) úgy mondja el hátborzongató történetét, mintha az nem is lenne fontos. Ahogy semmi más sem az. Finbar (Sarkadi Kiss János) nem törődik a hallgatósággal, mintha csak magának mesélne. Ami éles ellentétben áll azzal, amit a többiek mondanak róla, vagy ahogyan egyébként a többiekkel viselkedik: mindig lefelé. Sebezve ugrat. Valerie-ből (Mészáros Sára) egyszer csak kiszakad a története. A lelkileg és szellemileg kimerült, ám fegyelmezett nőből egyszer csak előbukkan egy tragédia. Erre „válaszul" Jack újra mesél. Ugyanolyan részletgazdagon, zamatosan, mint az első rémhistóriát, de most a saját mindig félrekötött nyakkendőjét meséli el. És Brendan, a legfiatalabb, a mindig háttérbe húzódó csapos (Váncsa Gábor) miért nem szólal meg? Megtartja magának a titkait?

A történetekkel együtt lassan alakul a figurákról alkotott képünk. A színészek játékán ugyanaz az aprólékosság, részletgazdagság, együttlélegzés szivárog át, ami az előadás minden elemén átsüt. Nem fegyelmezettség ez, nem pontosság, hanem egymás felé fordulás. Figyelem. Ahogyan hallgatják egymást. Azt is ráérősen, közben el-elgondolkodva. Kalmár Tamás Jimje egyszerű, jótét lélek, elfoglalja a helyét a pult sarkánál, nem tartja drámának az életet, nyakát picit a vállai közé húzza, és bár nem kér bocsánatot minden szaváért és a létezéséért, inkább csak szelíden vállat von rá. Mellékesen él.

Sarkadi Kiss János falut elhagyó üzletembere az életben is főnök, ha kedélyes is, és ha a régi „cimborákkal" is rágódik régi csontokon, a kisagyában akkor is az van, hogyan kerüljön ki egy-egy helyzetből győztesen, haszonnal. Saját, rég betemetett félelmének története őt is meglepi. Váncsa Gábor Brandanjének talán nincs még saját története, vagy ha igen, az csak folyik, mint az élet, ahogy a lemenő nap csíkja csúszik át a kocsmán lassan – minden nap. Őt is az apróságok tartják életben: a pult letörlése, a székek helyre rakása, az aprópénz akkurátus megszámolása (amit aztán mégsem fejez be, hagyja a fenébe). Soha nem siet semmivel (ki siet itt?), de amit végez, azt alaposan és sarkosan végzi. Mégis rendetlenség van körülötte. Mészáros Sára Valerie-jének abban van az ereje, ahogyan a színésznő felépíti a belül zajló folyamatot: végig csendben figyeli, hallgatja a férfiakat. Majd elmondja a legmegrázóbb történetet, saját kisgyermeke haláláról. Ezt is egyszerűen, sok önfegyelemmel, gondolkodva-emlékezve-magyarázva – magának is. Szuverén és megtört, kedves és józan, elveszett és praktikus egyszerre. Szarvas József Jackje mindig arra figyel, ami előtte van – hogy ne kelljen messzebbre tekintenie. Ő is adagolva bontogatja ki saját magát. Jóindulatú, ártani nem akaró vén medve, aki hajlandó megmutatni hibáit, bűneit, értelmetlennek tűnő mindennapjait.

A bizarr kísértethistóriáknak nem az ijesztgetés a céljuk, a mesélő már reflektálni tud a múltban történt eseményre, van hozzá viszonya az elmúlt idő távlatában. A misztikustól eljutunk egy egészen egyszerű, hétköznapi és mégis hétköznapiságában óriási történethez – ami megintcsak új távlatokat nyit előttünk, de nem a transzcendens, a valóságon túli távlatait. Hanem a hétköznapi, emberi életben tett jóindulatú cselekedetek távlatait. Nem véletlenül ez az utolsó történet, ami elhangzik. Azzal, ha valakinek meghal a gyereke, nem lehet mit kezdeni, nincs rá befolyásunk, csak a feldolgozásra, a túlélésre. De egy szendvicset bármikor adhatunk valakinek. Csak úgy. És ezzel, ki tudja, mekkora ajándékot adunk neki, talán magamagát adjuk vissza magának.

A lassú folyónak is megvan a maga ritmusa. Lassan folyik az előadás, mint az élet. Nem épít a férfiak közé bekerült nő körül kialakuló szexuális erőkre vagy a férfiak közti versengés kiélezésére. Nem átszakad a gát, hanem mintha lassan telne, de mindig tartana. Mert ma este az emberek közti figyelemmel teli kapcsolódás lehetőségei a fontosak. A másik meghallgatásának lehetősége. A segítségnyújtás lehetősége. Mélyen humánus az előadás, a szereplők minden szánandóságának vagy szánalmasságának megmutatásával együtt. És éppen azért. Lehet ezt szentimentálisnak nevezni. De működik. Hat. Csak meg kell hozzá hallani ötük közös meséjét. Aki rá tud kapcsolódni, azt felemeli. Aki nem, azt végig hidegen fogja hagyni, és nem is érti, minek ez az egész. Nekem olyan volt, mint az a szendvics.

Conor McPherson: A gát

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Fordította: Upor László

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Cselényi Nóra

Fény: Memlaur Imre

Dramaturg: Kiss Mónika

Rendező: Bérczes László

Szereplők: Szarvas József, Kalmár Tamás, Sarkadi Kiss János, Mészáros Sára, Váncsa Gábor