A történelem iskolája

Ennek árulkodó jele az is, hogy a miskolci bemutatót megelőző beharangozókban – amikor az alkotók és a színészek a darabhoz való viszonyukról beszéltek – többnyire iskolai, s nem színházi élmények kerültek szóba. És a nézők között is az volt a szünetben a téma – ez különösebb hallgatózás nélkül is kivehető volt –, hogy milyen volt az, amikor az iskolában tanultak róla. (Nyilván szerencsések azok a miskolci középiskolások, akik tanulmányait erősítheti a mostani színházi élmény.)

Kérdés, ha ilyen erősen az irodalomórák emlékét hívja elő egy darab, akkor marad-e terepe az autonóm színházi megközelítésnek, a nyitott drámainterpretációnak. De mindez akár egy vidéki színház vállalása is lehet: merészen új értelmezés helyett emberi léptékűvé tenni egy kulturális ikont. Újból megnyitni azok számára is, akik már rég letették a tankönyveiket, feleleveníteni a benne foglalt gondolatokat, ismét hozzáférhetővé tenni az igényes irodalmi szövegét, követhetővé alakítani a történetét.

Prohászka Fanni és Simon Zoltán - Képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Azt hiszem, hogy Keszég László rendezőnek és alkotótársainak leginkább ez lehetett a célja. A legjobb értelemben vett kultúraközvetítés. Egy klasszikus mű életre keltése – anélkül, hogy megpróbálták volna kimozdítani eddigi helyzetéből. Úgy tűnik, nincs vitájuk Az ember tragédiája 155 éves története során hozzá tapadt gondolatokkal, sőt alapvetően a darabhoz kapcsolódott játékhagyományokkal sem. Különben is szinte lehetetlen Madách művéről újat mondani – a színpadon is. Ehhez valamit radikálisan meg kell változtatni benne, hogy másképpen lehessen rátekinteni. Erre törekedtek azok Az ember tragédiája-bemutatók, amelyek például megtöbbszörözték a főszereplők számát, vagy épp felborították a színek sorrendjét, esetleg a szövegbe is belenyúltak. Keszég Lászlótól és alkotó csapatától most távol áll az efféle szándék.

Igaz, van egy különlegessége a mostani miskolci bemutatónak is: rendkívül fiatalok a főszereplők. A húszas évei elején járó Prohászka Fanni alakítja Évát, és a húszas évei második felébe lépő Simon Zoltán játssza Ádámot. E két fiatalhoz képest valóban öreg mesternek tűnik az 50-es évei elején járó Görög László, aki Lucifert alakítja. (A hatást erősíti, hogy a színész ezúttal dús, őszes szakállal lép színre.)

Így Lucifer és a fiatal emberpár kapcsolata afféle a tanítói helyzetté alakul. Ebből egyfajta feljlődéstörténet bontakozik ki. De ez inkább csak a gondolatok síkján érhető tetten. A miskolci előadás a darab alapszituációjára helyezi a hangsúlyt: két fiatal néz a világgal szembe, szeretnének magukra és a dolgukra ismerni. Ehhez leginkább magukkal kapcsolatban vannak kérdéseik. De saját helyzetük, lehetőségeik, feladataik megértésére csak akkor van esélyük, ha általánosabban kérdeznek. Ha emberként az emberiséget is látják. Ha életüket a létezés tágabb dimenzióiban szemlélik, ha a világ egészét próbálják felfogni.

A Római szín

A miskolci előadásban ezt az ifjonti elszántságot érezni mindvégig. Mert a két energikus fiatal színész játékában nem sok jele van a szüntelen csalódások következtében felnövekvő kiábrándulásnak, esetleg fásultságnak. És nincs jele az öregedésnek, az emberi élettávlatok elvesztésének sem (ami pedig – ha az emberiség teljes életútját szemléljük benne – Az ember tragédiája történetének egyik lehetséges felfogása volna).
A világra nyitott fiatalok „tanulói helyzete" afféle emberi laboratóriumnak mutatja a történelmet. Többek között erre utal a díszlet visszatérő képe, a „kerete": a Paradicsomon kívül játszódó színekben (az előadás elején és végén) virágládák ereszkednek alá a magasból, amelyekben zöld növények virulnak (a háttérvetítés is burjánzó vegetációt fest), miközben fentről neoncsövek világítják meg a ládákat. Ebben az üvegházban – az ember maga formálta természetben – furcsa kabátkában jelenik meg Ádám, ami leginkább valamiféle tudósi-tanári munkaköpenyre emlékeztet. Ádám színről színre végig ugyanebben az öltözékben marad. Tehát amikor egy történelmi szín szereplője lesz, akkor is kívülállónak látjuk őt (hisz semmiféle jelmezt nem ölt magára). Tehát miközben cselekszik, leginkább figyel. És nyíló értelme új és új célokat képes kitűzni. Azaz nemcsak a növények világát próbálja megmunkálni, hanem a korszakról korszakra változó emberi társadalmat is.

Ez a „laboratóriumi szituáció" azt is jelenti, hogy a miskolci előadás nem valóságként, hanem kicsit absztrakt, átlátható helyzetek sorozataként rajzolja elénk a történelmet. Ezáltal a kérdésfelvetések és a válaszlehetőségek is egyszerűbbé válnak. Ebben a színpadi képalkotásnak és a tömeget megtestesítő kórusnak van fontos szerepe. (És Lucifernek, aki afféle rendezőként, hol határozott kézzel, hol szinte láthatatlanul – csak egy-egy szerény gesztussal, visszafogott mozdulattal – irányítja az eseményeket.

A Londoni szín

Például az egyiptomi szín alapképe az, ahogy görnyedten állnak, a terheikkel lassan mozdulnak az emberek. (Az előszínpad mögé leereszkedő áttetsző fal – amely más színekben is szerepet kap – eleve elzárja a Fáraót a rabszolgák szenvedésétől.) Az athéni szín alapképe az egymással perlekedő, gúnyolódó, vitatkozó tömeg látványa. A római színben mindez egy buja orgia felelőtlen kavargásává alakul. A konstantinápolyi színben ez a különböző tantételeket követő csoportok dühödt kavalkádjává változik. (Valójában ez zárja el Ádámot Évától.) A párizsi színben ebből a leszámolás gyilkos szenvedélye bomlik ki. Míg a londoni szín vásári kavargásában mindez a pusztulásba nem hullik. Csak afféle kísértetalakoknak tűnnek már a falanszter szín tetőtől talpig zöld és kék műanyag egyenruháiba öltözött lakói.

Persze a küzdelem Az ember tragédiájában nemcsak a történelem szintjén zajlik, hanem metafizikai síkon is. A miskolci előadás visszatér ahhoz a hagyományhoz, hogy az Úr nem jelenik meg a színen, csak a hangját halljuk (Molnár Piroska határozott, de a keménység mögött mégis számtalan árnyalatot érzékeltető hangján). Ehhez azt a vizuális megoldást társítja a rendezés, hogy a magasból aláereszkedő három képernyőn megjelennek a hanghullámok változó görbéi. Azaz mégiscsak érzékelhető az Úr, de alapvetően más formában, mint a testet öltött szellemalakok. Ez az egyszerű ötlet is világossá teszi, hogy a Teremtő mégiscsak a létezés más, emberi léptékkel éppen csak megsejthető dimenzióit képviseli.

A teremtés aktusa egy színházi gesztus a miskolci előadásban: a földön fekvő drapériák lassan megmozdulnak, majd a magasba kúsznak, végül a háttér horizontfüggönyeivé állnak össze. A drapériák alól lassú mozgással két testtrikóba öltözött alak kúszik elő: egy férfi és egy nő (a későbbi Ádám és Éva). Szoborrá dermedten már ott állnak a mennyekben játszódó jelenetben is, mintha eleve róluk szólna a teremtés értelmét firtató vita. Lucifer ugyanis nem áll be a hozsannázó angyali karba. Mert neki eleve más a természete, ezt az öltözéke azonnal világossá teszi. Míg a három főangyal (Ádám később kabátjához hasonló színű) szürke öltözékeket visel, addig Lucifernek sötétebb a zakója és a nadrágja, és külön feltűnést kelt bordó inge. De az előadás záró gesztusa mégis az, hogy Lucifer ugyan kelletlenül, de mégis csak feláll, és maga is beáll az angyolok közé, azaz elfoglalja helyét a mindenségben.

A záró jelenet (Salat Lehel, Görög László, Szatmári György, Kincses Károly, Prohászka Fanni,

Simon Zoltán)

A paradicsomi színben faágak sziluettje ereszkedik alá a magasból, a két fát jelképezve, amely Lucifernek jutott „osztályrészéül", s amellyel lázadásra csábította ez első emberpárt. A bűnbeeséshez két vasemelvényt tolnak be, hogy Éva elérje a magasból lógó almákat. Ez a két állványzat aztán mindvégig a színen marad (időnként használják is őket a különböző történelmi színekben). Nemcsak az első emberpár bűnére emlékeztetnek, hanem arra is, hogy talán továbbra is van út a mélyből a magasba.

A miskolci előadás szövegkönyvének is nagy szerepe van abban, hogy a nézők követni tudják a mű cselekményét, illetve gondolatait (dramaturg: Ari-Nagy Barbara). Egyrészt jól húzták meg a darabot: úgy gyorsították fel a tempóját, hogy nem maradnak hiányérzeteink, nem tűnik úgy, hogy vázlatossá váltak volna a jelenetek (még ha nem is időz el az előadás minden olyan fordulatnál, amelyet más előadások talán hangsúlyoznak). Ugyanakkor modernizálták a darab nyelvét is: meghagyták emelkedettségét és pátoszát, de a régies formulákat a legtöbb esetben maira cserélték. (Ez legfeljebb azoknak a magyartanároknak – és egykori jó tanulóknak – tűnik fel, akiknek a memoriterek révén még ott élnek a fejükben az archaikus grammatikai formulák.

A színészi csapatmunkának és alkotói erőfeszítéseknek köszönhetően a miskolci bemutató elérte célját.

Madách Imre: Az ember tragédiája

Miskolci Nemzeti Színház

Díszlet: Árvai György

Jelmez: Szűcs Edit

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Zene: Zságer-Varga Ákos

Mozgás: Gergye Krisztián

Világítás: Kramcsák János

Rendező: Keszég László

Szereplők: Simon Zoltán, Prohászka Fanni, Görög László, Rózsa Krisztián, Feczesin Kristóf,

Kerekes Valéria, Kincses Károly, Molnár Anna, Molnár Sándor Tamás, Salat Lehel, Simonfi Adrienn,

Somhegyi György, Szatmári György, Szirbik Bernadett, Varga Andrea

Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház énekkara