Vér és Aran

Az olvasópróbán még, vagy inkább máris működik a nyelv – amelynek megalkotása, újraalkotása A kripli magyarországi befogadástörténetében Varró Dániel fordításához kötődik. A nyelv működése főleg a plasztikus humorban, a szöveget szervező bohózati ismétlődésekben mutatkozik meg (a bohózat mindig kegyetlen), és ebben a rögtön kitapintható lüktetésben a Vitéz Mihály – a szombathelyi ősbemutató – világa sejlik föl, nyilván nem véletlenül. Íme, itt a bizonyíték: Székely Csaba nemegyszer maga beszélt arról, hogy drámaíróként mi mindent tanult az ír kortárs drámától – és Csehovtól. Mert persze ebben a bohózati masinériában Csehov is benne van; az élet kisszerűségéről, a vágyakozás, az elvágyódás reménytelenségéről nem beszélve. (Mert mi különbség van egy mindentől elzárt 19. századi orosz nemesi birtok meg a 20. század 30-as éveiben egy kicsi ír sziget között? Ott vodka, itt whisky meg krumplipálinka. Ott szalmakalap, szamovár és pasztell vászonnadrág – itt borsókonzerv, kockás ing és bőrcipő; és kötelezően néhány vörös hajtincs. Idevehetjük az ezredfordulós romániai-erdélyi bányavidéket is. Az élet értelmét kérdezni pedig annyi, mintha azt kérdeznénk, mi a sárgarépa. A sárgarépa – az sárgarépa, a többi ismeretlen.)

Mire a bemutatóhoz érkeztünk, mintha elveszett volna a nyelv – a nyelv íze, színe, szaga, ereje –, és ezzel jószerivel elveszik az előadás ritmusa (íze, színe, szaga, ereje) is. Ez az a drámatípus, amelyben a dikció felülírja az akciót. Itt viszont a főszerepet átveszi a látvány és a hangulat, amely a nyilvánvaló és szépen ki is rajzolódó szándékok ellenére ritkán sűrűsödik atmoszférává. Ivo Krobot úgy szervezi a teret, ahogy a múlt évadban bemutatott Dosztojevszkij-előadásban (A szelíd teremtés) már láttuk tőle: a nézőtér két hosszanti oldalán fogja közre a díszletet. Ott, ahol a Dosztojevszkij-előadás hosszú asztala húzódott, most kövekkel határolt szürke szőnyeg jelzi – a szigetet, a tengert, a senkiföldjét. (Az előadás nyitányában ide érkeznek meg a sötét esőkabátos alakok, itt hullajtanak nagy koppanással köveket, itt járnak ír táncot, ide érkezik meg az ősi rítusokat idéző tűz a tálban, itt emelkedik a magasba Bobby-baba csónakja.) A játéktér – mondhatjuk üres térnek is – egyik végében a nénikék (úgy is, mint görögös kórus), Kate és Eileen reális felségterülete a bolttal; a másik végében Billy szobája. A bolt polcain borsókonzervek végtelen sora (a borsókonzerv mögött is borsókonzerv), Billy szobájában minden tárgynak üzenete van: a földgömbtől a könyveken át a vitorlásig. Ez a térelrendezés erősen meghatározza a játékot. (A távolságok „átbeszélése" például nem válik a magány és elszigeteltség kifejezőjévé, inkább technikai probléma marad.)

Nincs lényegi összefüggés, és a véletlen hozta így, mégis érdekes, hogy a WS Színház két évadnyitó bemutatójában fontos szerephez jut a film. De míg a nagyszínpadon veszélyesen nagy erővel szippantják be a nézőt a Casablanca fekete-fehér záróképsorai – erre a moziklasszikusra írta rá Woody Allen a maga ma már szintén klasszikus vígjátékát: Játszd újra, Sam! –, A kripli-előadás voltaképpen nem kezd semmit a filmmel: sem Az arani ember („Man of Aran") bejátszott néhány percével, sem a „holivúdi" vágyakozással. Pedig McDonagh is ráírja a maga módján Robert Flaherty 1934-es dokumentumfilmjére a saját színpadi változatát. (A kripli 1934-ben játszódik.) Ráadásul Az arani ember szintén klasszikus a maga nemében, dokumentum-kategóriában. Flaherty a filmleírás szerint három évet töltött el Írország nyugati partjainál az Aran-szigeten, ahol figyelemmel kísérte a szigetlakók keserves életét: minden évben lélekvesztőkben indultak a vonuló óriáscápák nyomába a tengeren, ez volt a megélhetésük. És tulajdonképpen ez az a film, amit most az előadás szigetlakóinak levetítenek; ezek szerint ennek a filmnek a forgatására szökik el Billy, a kripligyerek is – akit aztán a filmesek magukkal visznek „Holivúdba", de nem lesz abból karrier. A Flaherty-dokumentumfilm címe ráadásul titkos ajándék lehetett a fordítónak – és ajándék nekünk is, bár színházi értelemben talán nem sokra megyünk vele. Az arani ember – az majdnem Az aranyember, Jókai regénye, amelyben a kritika szerint valóság és képzelet, reális és fantasztikus, idill és szörnyű találkozik. Mint A kripliben. A regénybeli Senki szigete pedig lehetne akár Inishmaan is, pozitív előjellel. (És még film is készült a Jókai-regényből.) Az arani ember és Az aranyember összecsengése mindenesetre megsegíti, alátámasztja a folytonos kétértelműséget: azt az iróniába – vagy groteszkbe csapó érzelmességet, brutálisba forduló gyöngédséget, költőibe áttűnő földhözragadtságot, amely A kripli szövegvilágát jellemzi. Olyan ez, mint a tenger hullámzása a sziget körül: átlendül, visszafordul, átlendül, visszafordul, nem lehet megállítani. Illetve megsegíthetné, alátámaszthatná – ha a rendezés hagyná, hogy vigyék ezek a hullámok, és nem akarna mindenáron irányítani. Ivo Krobot ráadásul közbeiktat egy jelenetet a második felvonás elején, elvisz minket Hollywoodba Billy után, és megmutatja, hogyan fest a kudarc: hogyan ordít az elégedetlen rendező (ahogy a kulisszahasogató rendezőt elképzeljük) szegény kriplivel. Így azonban elveszik a „távolba szakadt büszke ír hazafi" kétségbeesett öniróniája, és a hollywoodi görbetükör helyett éppen hogy hollywoodi melodrámát kapunk; és a melodramatikus hangulat a továbbiakban csak fokozódik.

A kripli már-már „túl" sűrű – de a szövegben következetesen működtetett – motívumrendszere izgalmas sokszólamúságot eredményez. Az „ír hazafi" (aki egyébként is katolikus) toposza mellett fontos búvópatakként vannak jelen a bibliai motívumok, a bűn, a bűnhődés, a hit kérdései, történelmi utalások stb. A kérdés az, hogy ezek közül a szólamok közül mennyi és hogyan tud aktuálisan megszólalni egy-egy előadásban. A Krobot-rendezés semmit nem emel ki, egyik szólamra sem reflektál. Billy története – talán mint furcsa áldozatfölmutatás – van az előtérben, abból pedig nem sülhet ki más, mint „szívszorító", megint csak „görögösen" súlyos múltbéli bűnökkel terhelt melodráma. Főleg, hogy a címszerepet az angyalarcú Balogh János játssza, szépen, tisztán – és okosan, miközben annyira a sajátjává válik a görcsös-kacska kéztartás, a térdben roggyant, mankóval megsegített járás, hogy a végén, a tapsrendnél szinte csodálkozunk „csodálatos gyógyulásán". A fogsorral-szemüveggel-kötöttsapkával a kabaré-fölismerhetetlenségig elmaszkírozott Csonka Szilvia lubickol az élettel légycsapóval harcba szálló Eilen szerepében (gömbölyödését nagykendő takarja, az illúzió tökéletes, a nézőtéren nagy izgalmat okoz, hogy vajon ő van-e a sapka-szemüveg-fogsor mögött). Ahogy óriási cipőjében nekilendülve átcsoszog a színen, szeretni kell. Kate-et Kiss Mari ellenkezőleg: apró rebbenésekből, pici kataton mozdulatokból építi föl. Mélyen szép pillanat, amikor némán letörli a tojást a gyámoltalan gyermekké tett Bartley – Matusek Attila – arcáról. Szabó Tibor csíkszemű, mozgékony kíváncsisággal játssza Johnnypateenmike-ot (a görög hírvivő isten deformált utódját), Vlahovics Edit tolókocsihoz kötve is a mozgékonyság érzetét keltő alkoholista mamus, Endrődy Krisztián nyugodalmas-többdimenziós Bobby-baba, aki egykedvű természetességgel használja az öklét, a világ rendjét helyreállítandó. Horváth Ákos szálfa-komolysága a doktor szerepében finoman groteszkbe fordul, Hartai Petrában megvan Helen harcossága-karcossága és mélyben megbújó lágysága is (tüskés gesztenye: vad és szelíd). De a végzetesen összezárt kisközösség reménytelensége nem süt, vagy inkább süvít át ezen az együttesen: túl könnyed, túl szép, túl szabályos itt minden.
A fináléban már csak azért drukkolunk, hogy a szép Helen kósza csókjától megrészegülve önmaga tengelye körül forgó-nevető-ragyogó Billy a holivúdi fénykör közepén (fején gézglóriával) most az egyszer ne vegye elő, ne mutassa föl végső győzelmének és végső vereségének, rabságának és szabadságának fáklyaként lobogó jelképét: a tüdőbajtól összevérzett fehér zsebkendőt.

Martin McDonagh: A kripli

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Fordította: Varró Dániel

Nyelvi tanácsadó: Halász András

Díszlet: Ivo Krobot

Jelmez: Alice Novotna

Kellék: Jenei Ágnes

Zene: Zdenek Kluska

Koreográfus: David Strnad

Dramaturg: Duró Győző

Korrepetitor: Falusi Anikó

Rendezőasszisztens: Győrváry Eszter

Rendező: Ivo Krobot

Szereplők: Kiss Mari, Csonka Szilvia, Szabó Tibor, Balogh János, Matusek Attila, Hartai Petra, Endrődy Krisztián, Horváth Ákos, Vlahovics Edit