Az erőszak láncreakciója

„Nem veszített az aktualitásából"

A ma már a negyvenes éveikben járó Presznyakov testvéreknek a másfél évtizede írt Terrorizmus hozta meg a nemzetközi sikert. A 2002-es moszkvai ősbemutatót még abban az évben követte a londoni bemutató, majd a következő évben a szerzők Németországban kaptak díjat érte. A Terrorizmust számtalan nyelvre lefordították, rengeteg országban játszották. A Presznyakov testvérek azt mondják, hogy ők maguk több mint negyven előadását látták világszerte.

A Terrorizmus Magyarországra is viszonylag gyorsan eljutott. A 2005. márciusi szolnoki bemutató érdekessége az volt, hogy – életük első színházi rendezéseként – maguk a szerzők állították színpadra. Az előadás részt vett a Presznyakov-darabokból rendezett moszkvai fesztiválon is. Akkoriban Szikora János volt a szolnoki színház igazgatója, aki most a székesfehérvári teátrumot vezeti. Így a korábbi sikeres munkakapcsolatból logikusan következett, hogy Székesfehérvárott is színre került a mű.

Az elmúlt másfél évtizedben a darab semmit nem veszített az aktualitásából, sőt talán még fel is erősödtek azok a hangsúlyok, ahogyan a Presznyakov tesvérek közelítenek a témához. „A Terrorizmus című darabban nem a külső világban tomboló erőszakot akartuk ábrázolni, hanem annak előidéző okát, a minden egyes emberben belül lejátszódó kataklizmát, a »belső robbanást«. Mindazt, amit »hétköznapi terrorizmusnak« lehetne nevezni, és amelynek eredménye a reálisan ránk hulló bomba vagy az erőszak egyéb megnyilvánulása. Ez olyan problémakör, ami most szerte a világon mindenkit foglalkoztat"– nyilatkozták 2005-ben az Ellenfény hasábjain.1

Világunknak továbbra is súlyos problémája maradt a terrorizmus tombolása, de azóta még nyilvánvalóbbá vált, hogy a mindennapokban is állandóan jelen van, robbanásra várva szunnyad a nyugalmas felszín alatt is. És azóta nemcsak a nagypolitikának vált alakítójává, hanem a hétköznapi viszonyokat is alapvetően meghatározza.

Bombák belül

A darab – amely Székesfehérvárott a „hat városi életkép" alcímet kapta – lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetekből áll. Mindegyik a terrorizmus valamely formáját állítja a középpontba. Az első jelenet abból indul ki, amire mindenki gondol, amikor meghallja a szót: lezárták a repülőteret, mert bombát helyeztek el benne. Szigorú terrorelhárítók állják el az Utas (Kricsár Kamill) útját, aki mindenképpen be akar menni a repülőtérre, mert indul a gépe. Amikor megérti, hogy minden járatot töröltek, akkor azt kérdezi, hogy milyen fontos politikus vagy tudós érkezik vagy indul, aki miatt érdemes lenne merényletre gondolni.

A levegőben hagyott kérdésre egy fura alak (Derzsi János) kezd fejtegetésbe: „Naivitás azt feltételezni, hogy a bombát egy politikus vagy egy tudós miatt helyezték el itt. Ez mindenki miatt van – mondja –, mert amikor egyszerű, ártatlan, átlagos emberek halnak meg, az még borzalmasabb, mintha valami jelentős figura hal meg." Aztán a terrorizmus jelenkori céljaira is utal: „ha a leghétköznapibb emberek pusztulnak el, ... és nem a harctéren, hanem csak úgy, a házaikban, repülőkön vagy úton munkába menet, akkor az államban magától változik meg minden, és a politikusok a felesleges politikájukkal meg a tudósok a tudományukkal mind elmehetnek a fenébe..." Erre egy másik, szintén különös figura (Nagy Péter) helyeselni kezd. „Minek vadászni a jól őrzött emberekre – mondja, – amikor olyan egyszerű megölni a gondolatot, az értelmet – hiszen azt senki sem őrzi... Az élet eszméi és értelme az emberekben van, bennünk, csak minket senki nem őriz!"

A két különös alak rejtélyes párbeszéde nemcsak arra utal, hogy a terrorizmus valójában magukban az emberekben történik meg, hanem arra is, hogy az igazi bombák is belül vannak elhelyezve. És lehet, hogy már rég fel is robbantak, csak a füstjüket, lángjukat még nem látni. (Tizenöt év múlva már ezek is jobban láthatók.) Aztán arról kezdenek szinte egymást ugratva értekezni, hogy az embernek vajon van-e választása. Vagy eleve minden el van már döntve? Az Utas nem nagyon érti őket. Sőt kicsit bosszantja is őt a bennfentes, egymást fél szavakból is értő dumájuk. „Nem értem a vicceiket" – mondja komoran, és otthagyja őket. Elhatározza, hogy nem vár itt órákat, inkább hazamegy. Biztos benne? – szól még utána az egyik idegen. – Nem lesz meglepetés?

Erőszak a szexualitásban

A második jelenet egy lakásban játszódik. Egy Nőt (Varga Gabriella) és egy Férfit (Sághy Tamás) látunk. Szeretkezés után vannak, de az intimitás helyett az idegenséget érezni köztük. A Férfit a Nő fogadta, miután kivárták, hogy a férje elinduljon a repülőtérre. A helyzetet némileg feszültté teszi, hogy a Férfi szerint várniuk kellett volna még, amíg a férj biztosan fel nem szállt. (És amikor egy idő után valaki telefonálgatni kezd, azt kérdezi, hogy nem lehet, hogy a férj keresi a feleségét.)
A Nő és a Férfi régóta fantáziáltak egymásról, de most, hogy alkalom adódott, hogy együtt legyenek, inkább csak üresség önti el őket. „Olyan zavaros minden, mintha egy mocskos hamutartó lennék" – mondja a Nő. És a szexualitásban sem az öröm, inkább az erőszak sejlik fel, ami mint afféle belső bomba, most robban köztük. Például a Nő azt kéri a másiktól, hogy kötözze ki az ágyhoz, mert akkor azt játszhatja, hogy eszméletlen, és valójában erőszak történik rajta. „Ez olyan szörnyen szokványos – reagál a férfi –, meg az is, hogy a más felesége vagy."

De a visszafogott perverzióba forduló szexualitás kicsit a magukon tett erőszakot is jelenti. „A testem minden porcikája elkülönül a másiktól, és éli a saját, a többi szerv számára teljességgel érthetetlen életét – fejtegeti a Férfi –, mind különbözőek, és néha, egyik részem, kimondottan terrorizálja a másikát." „Most például, az öntudatom gúnyolódik mindazon, aminek szexuális kielégülést kell okoznia nekem." De ahogy ez megtörténik, abban tulajdonképpen az egész élet mulandóságára és hiábavalóságára ismer. „Az öntudatom minden ilyen terrorakciójával közelebb kerülök ahhoz, hogy mindent elfelejtsek, először az impotencia vár rám, aztán tovább és tovább..."

Felülemelkedni az emberi lét erőszakosságán?

A harmadik jelenet ismét nyilvános térben játszódik: mindennapi életét éli egy iroda, de itt is lefojtott feszültségeket érezni. Mindez akkor robban, amikor kiderül, hogy az egyik munkatárs, akit folyamatosan keres a főnök (Egyed Attila), a pszichológus rendelőjébe nem relaxálni ment, hanem felakasztotta magát. Ez a főnököt is zavarba hozza, és elkezdi számon kérni a munkatársakon, amit nevetségesnek tart bennük. Majd pitiáner vitába keveredik az egyik férfi alkalmazottal (Lábodi Ádám), aki az Evian ásványvizet szereti. A főnök azt firtatja eléggé agresszíven, hogy miért nem jó neki az, amit az automatából lehet inni, és hogy egyáltalán hogyan lehet különbséget tenni víz és víz között. Eközben a munkatársakból is előtör az elégedetlenség. Nem csoda, hogy itt valaki felkötötte magát – mondják. Majd a főnöknek esnek, hogy egyáltalán nem tud bánni az emberekkel, és érthetetlen, hogy egyáltalán kinevezték erre a posztra.

Később az egymás iránt érzett sérelmek is kifakadnak. A kedélyek csak akkor nyugszanak le kicsit, amikor megjelenik a pszichológus (Derzsi János) a kutyájával. A nyakörvet keresi, amit a szobában felejtett. De most nem kaphatja vissza, hisz erre akasztotta fel magát az irodai munkatárs. „Leszerződtettek ide egy bohócot! Járkál itt, kiszívja az agyunkat!" – mondják róla, amikor végül elmegy. És ebben megnyugszanak valamennyien. Egy új közös ellenség összebékíti őket. Lassan bevallják egymásnak a frusztrációikat, az apró kis hazugságaikat, mindennapi titkaikat. „Miért nem tudnak idejében szólni, hogy mi zavarja magukat, mi idegesíti – enyhül meg a főnök is –, csak gyűlik, gyűlik magukban, aztán olyanok lesznek, mint egy bomba, amelyik a legrosszabb pillanatban robban föl..."

Az így kialakult átmeneti béke összecseng azzal, amit Vlagyimir Presznyakov mondott 2005-ben az Ellenfénynek a darabról: a szereplőket figyelve „mindenki felfedezheti magában azokat a mozgatórugókat, amelyek miatt esetleg ő is a »hétköznapi terrorizmus« képviselője". Majd azt is hozzátette, hogy őket valójában nem az emberi lét erőszakossága, kiúttalansága foglalkoztatta, hanem az, hogy miképp lehet felülemelkedni ezen.

„Mindet meg kéne mérgezni!"

Ez azonban sokszor képtelenségnek bizonyul. Talán azért is, mert az előítéletek erősebbé válnak. Ezt példázza a negyedik jelenet, amelyben két öregasszony beszélget egy ház előtti padon.

Az egyik öregasszony (Varga Mária) a hintázó unokájára vigyáz, közben arról panaszkodik a másiknak (Ecsedi Erzsébet), hogy a veje meg a lánya semmibe veszik őt, egyszerűen átnéznek rajta. A másik erre rákezd, hogy miféle nációba tartozik a veje, akkor kellett volna észnél lennie, amikor kerülgetni kezdte a lányát. „Ezeknek a vérében van a parancsolgatás meg zsarnokoskodás – mondja. – Kellett neked a vérkeveredés." Aztán duruzsolni kezd a másik fülébe, hogy tulajdonképpen háború zajlik köztük, és hogy „a megelőző intézkedésekről ideje szárazföldi csapásokra váltani! Az győz, aki elsőnek lép!" És amikor a másik ezt nem igazán érti, akkor tablettákat ajánl neki. Ebből „elég egy-egy szem a férfi levesébe vagy a teájába – mondja –, és fél év múlva a lány, az unoka és a szeretett nagymama egy boldog család" lesz. „Ki van próbálva" – teszi hozzá, azt sejtetve, hogy maga is így szabadult meg a férjétől. Sőt ha kiállhatatlan főnöke volt – mondja némi túlzással –, akkor attól is azonnal megszabadult.

És amikor az unoka rájuk céloz egy játékfegyverrel, akkor ebben a méregkeverő öregasszony annak a bizonyítékát látja, hogy csakis az általa képviselt módon lehet létezni a világban: „Már elkezdődött, egy játékkal kezdődik minden." „Először csak céloz, aztán már lő is." „Hiába minden. Neveled, vagy nem neveled, úgysem tudsz mit csinálni. Mindet meg kéne mérgezni!"

„Mindenki megfertőződik"

Ezután ismét egy közösségi jelenet következik, ahol ismét csak az erőszak szövi át a kapcsolatokat, miközben az egymásra utaltságnak kellene meghatározónak lennie.

Egy katasztrófavédelmi egység öltözőjét látjuk bevetés után. A hétköznapi terror itt abban jelentkezik, hogy két férfi (Lábodi Ádám és Sághy Tamás) szívat egy harmadikat (Egyed Attila): bezárják az öltözőszekrénybe, mosóport szórnak be, hogy fuldokoljon. Azért kínozzák, mert szerintük egy „nudli". De majd egyszer hálás lesz nekik, hogy annyi mindenhez hozzáedzették. A megalázottban azonban egyszer csak felrobban a bomba: nem bírja tovább, és visszaüt. Ebből verekedés támad, aminek a parancsnok (Kuna Károly) érkezése vet véget. Most verekedtek – mondja nekik –, de a katasztrófához holnap is együtt kell kivonulnotok. Aztán majd nem segít az, akire a bajban egyedül számíthatnátok. Nem lesz majd senki, aki kihúz a romok alól.

Aztán a parancsnok a bevetésen készült képekhez fűz kommentárokat. Az egyik katasztrófavédelmisnek ugyanis az a mániája, hogy lefotóz mindent. Most a felrobbant házat, a szétszakadt testeket ábrázoló fényképeket mutogatja. „Ha valaki ránéz ezekre a képekre, nem a szörnyűséget, hanem a szépséget fogja látni rajtuk! – mondja a parancsnok. – Aztán ez a fajta művészet továbbterjed, behatol az életbe, és megy tovább." Majd az erőszak láncreakciójáról kezd beszélni: „Mert nem arról szól a történet, hogy kik, hogyan és hányan halnak meg ezektől a robbanásoktól, gyilkosságoktól meg merényletektől. Itt sokkal borzalmasabb dolog történik – mert életbe lép a láncreakció. És mindenki, mindenki megfertőződik! Ártatlanok halnak meg, és ártatlanok fertőződnek meg, az ádáz ellenségekből vadállatok lesznek! És senki sem akar kiszállni!"

A kör bezárul?

Az utolsó jelenetben visszatérnek az első jelenet szereplői. Az Utast, akit akkor nem engedtek be a repülőtérre, most már a gépen látjuk. És furcsa módon megjelenik a két különös figura is, akikkel várakozás közben beszélgetett. De nemcsak emiatt érezhetjük, hogy bezárult a kör, hanem azért is, mert felmerül annak a lehetősége is, hogy „láncreakcióba" léptek egymással a különálló jelenetek, és egyetlen történetté állnak össze.

Amikor a két fura alak azzal kezd viccelődni, hogy leállt az egyik hajtómű, sőt meglőtték a repülőgépet, akkor lassan kitör az Utasból a rettegés. És hisztizni kezd, hogy ki akar szállni, mert haza kell mennie, kikapcsolni a gázt. Aztán töredezetten elmondja, hogy mégiscsak hazament, otthon viszont azt látta, hogy ki van kötözve a felesége az ágyhoz, mellette pedig egy férfi alszik. És amikor „leesett" neki, hogy az asszony nem erőszak áldozata, hanem ezek együtt „szórakáztak", akkor bezárta az ablakokat, majd kinyitotta az összes gázcsapot, még a sütőt is.

Nézőként most értjük meg, hogy ez előzte meg azt a jelenetet, amikor néhány percre leült a két öregasszony mellé a ház előtti padra, és elsírta magát. (Az rendezői döntés eredménye, hogy a székesfehérvári előadáson ebben a jelenetben az Utas jelenik meg, mert a darab szövegkönyve csak egy férfit említ, s ezt nem azonosítja az első jelenet szereplőjével.) Ezután megértjük azt is, hogy a katasztrófavédelmisek ennek a háznak a felrobbanásáról beszéltek – sőt még a kikötözött nő fényképét is mutogatják: a kezei ott maradtak az ágyhoz rögzítve, de a teste szétrobbant. Sőt a katasztrófavédelmisek elbeszéléséből az is összeáll, hogy mi történhetett. Az öregasszony üldözni kezdte a játékfegyverét ráfogó unokáját, a fiú menekült előle, de játékból becsöngetett minden ajtón, s végül ez így keletkezett szikra robbantotta be a lakásban összegyűlt gázt.

A két furcsa alak cinikus kommentárokat fűz az Utas vallomásához. „Már semmit sem lehet visszacsinálni" – mondja az egyik. És „sokkal aljasabb"-nak tartja „megbánni azt, ami visszafordíthatatlan". „Mi akadályozott meg abban, hogy ez még lent, a földön eszedbe jusson – kérdezi az Utast. – Egészen másképp is csinálhattad volna..., volna, de így csináltad – és most ez a tiéd, a te jelened – olyan, amilyet csináltál magadnak!"

És amikor az Utas azon kezd morfondírozni, hogy mi késztette a feleségét, hogy megcsalja, akkor a másik alak dörög rá: „A másikkal foglalkozol! Előbb nézz végig magadon, hogy mi történik veled". Majd tulajdonképpen az egyes embernek a világgal szembeni morális felelősségéről kezd beszélni: „Valahogy eltöltöd az időt, csinálsz valamit – Az ilyen kicsikkel kell kezdeni, ilyenekkel, mint te, érted... Aki minden nap – nap, nap után készíti magának mindazt, amire majd rászolgál a végső elszámolásnál..." A másik alak helyesel: „olyan egyszerű, egy bezárult kör, amikor mi magunk, mi magunk dobjuk fel azt, ami aztán megöl minket..."

De a darab befejezése az így összeállt egészet sűrű kérdőjelekkel látja el. Lehet, hogy mindez csak a képzeletben történt? Hisz eltűnik a két idegen, kiderül, hogy a gép még fel sem szállt. És az Utas hívja a feleségét is. Megszólal az üzenetrögzítő hangja, majd a végtelenbe nyúlva a sípszó, ami után üzenetet kellene hagyni.

Agresszió és idegenség

A Presznyakov testvérek székesfehérvári látogatásukkor azt mondták1, hogy a darabnak különféle megközelítései lehetségesek, így érdeklődéssel várják, hogy Bagó Bertalan miképp állítja színre a művet – különös tekintettel arra, hogy különbözik egymástól az orosz és a magyar színházi nyelv, az utóbbiban erősebb az új utak keresésének, a kísérletezésnek a szándéka. Még azt is hozzátették, hogy remélik, a székesfehérvári előadás a szorongás és az agresszió rétegeit erősíti majd fel.

Az erőszak valóban hangsúlyosan van jelen Bagó Bertalan rendezésében. Már a „körítés" is ezt sugallja, hisz TEK-es egyenruhákban öltözött kommandósok irányítják határozott parancsszavakkal a nézőket. A repülőtérre igyekvő Utassal is keményen bánnak. De hallunk ordibálást, kiabálást a hivatali jelenetben is, a katasztrófaelhárítók öltözőjében pedig tényleges tettlegességre kerül sor. És valódi lefojtott gyűlölet érezhető a két öregasszony párbeszédében.
De Bagó Bertalan rendezése az agresszió mellé nem a szorongást, inkább az emberi idegenséget állítja számtalan árnyalatban, többféle stílusban megmutatva. Így a humor is meghatározó kifejezőeszközévé válik az előadásnak. A Férfi és a Nő jelenetében groteszk színekben jelenik meg az, hogy minden erőfeszítésük ellenére sincs semmi közük egymáshoz. Mintha az ürességre lennének kénytelenek ráismerni, amely váratlanul érkezett a kéj helyére. De oly mértékben kitölt mindent, hogy már-már a világ törvényére ismerni benne. (Bagó Bertalan azt mondta az előadás kapcsán2, hogy ő valójában Csehovba oltott Beckettet szeretett volna csinálni. Ehhez a szándékhoz legközelebb a Férfi és Nő jelenete áll, amelyben a csehovi és a becketti hiányt egyaránt érezni: nemcsak az emberi vonzódások betölthetetlenek, hanem olyan magasabbrendű értéket sem látni, ami értelmet adhatna az életnek.)

Az emberi idegenség érzete és a belőle fakadó agresszió harsányabb színekben, már-már paródiába fordulva jelenik meg a hivatali jelenetben. Itt minden karikírozott: a figurák öltözékei és mozdulatai, gesztusai éppúgy elrajzoltak, mint a köztük kialakuló küzdelmek. Az egyik nő (Varga Lili) például képtelen aláíratni a főnökkel egy kimutatást, mert egy szót sem értenek abból, amit a másik beszél, miközben lefojtott düh süt minden szavukból. Vagy később az eviános fickó úgy reagál a főnök üvöltözésére, hogy egyszerűen elbőgi magát. A megjelenő pszichológus – a kezére applikált plüsskutyával – tényleg úgy fest, mint egy modernkori madárijesztő.

Közelebb áll Csehovhoz a két öregasszony beszélgetése, mert itt a komikus hatás a jellemrajzokból következik, amelyet a színészi játék is sokértelműen bont ki: valóban két olyan figurát látunk, akiket a frusztráltságuk és az előítéleteik mozgatnak, másokon kérnek számon mindent, miközben semmit nem érzékelnek abból, hogy miképp torzult el a személyiségük. A katasztrófavédelmi laktanyában játszódó jelenet viszont ismét elrajzoltabb, de itt szó sincs paródiáról, a groteszknek inkább a szorongatóbb, keményebb színeit érzékeljük.

Azt is mondhatjuk tehát, hogy a székesfehérvári Terorrizmus minden jelenete más-más stílusú. Ez azért nem okoz zavart az előadás befogadásában, mert a rendező határozottan elválasztja őket. Az egymást követő jelenetek más-más színházi térben játszódnak (a nézők vándorolnak a mindig másképp berendezett két helyszín: a stúdióterem és a játszóhellyé átalakított művésztársalgó között). Tehát nem jelent törést a helyszínváltás, mert tulajdonképpen mindig más és más előadás kezdődik.

Bagó Bertalan rendezése a nézőkre bízza, hogy összerakják-e egyetlen történetté a különálló jeleneteket, vagy úgy tekintenek rájuk, mint egy közös világ egymástól elválasztott tükörcserepeire.

Színészi alakítások

A Presznyakov testvérek darabja annyiban távol áll Csehovtól, hogy egyáltalán nem olyan figurák jelennek meg benne, akiknek a teljes élete feltérképezhető lenne az utalásokból, így a színészek sem vázolhatnak fel teljes sorsokat. A Terrorizmus szereplői egy-két dimenziós alakok, sok a klisészerű (időnként a közhelyes) vonás bennük. Közelebb állnak az általánoshoz, mint az egyedihez, inkább társadalmi jelenségekként mint konkrét sorsokként jeleníthetők meg. Kivételt talán tényleg csak a két öregasszony jelenthet. De az is lehet, hogy Ecsedi Erzsébet és Varga Mária kettőse olyan nagyszerű, hogy belelátjuk figuráikba azt a teljesebb életet is, ami a darabban egyáltalán nincs megírva.

Varga Mária a hivatali jelenetben is remek, de ott egészen más figurát jelenít meg sokkal karikaturisztikusabb eszközökkel. Ott nem kell fürkésznünk az alak titkait, mert mulatságos vonásait egészen nyilvánvalóvá teszi a színészi játék. Bagó Bertalan rendezésének az is határozott döntése volt, hogy a különböző jelenetekben visszatérnek ugyanazok a színészek: egészen más figurákat gyökeresen más eszközökkel jelenítenek meg. Például Derzsi János az első és az utolsó jelenet idegenjeként karcos, számonkérő bölcsességek kimondója, míg pszichológusként tényleg egy pojácát látunk. Nagy Péter a másik idegent fecsegőbb, közvetlenebb alaknak játssza (majd a katasztrófavédelmi laktanyában ismét más színt hoz).

Az első és az utolsó jelenetben felbukkanó figurák a darab szerepnevei szerint (Utas1, Utas2) leginkább az Utas alakváltozatainak, afféle belső hangjainak tekinthetők. (Az Utast Kricsár Kamill a világban elveszetten bolyongó szigorú, humortalan alakként jeleníti meg.) Bagó Bertalan rendezése azonban önállóbb életet ad a két idegennek. Valamiféle sajátos angyalfiguráknak tűnnek. Két olyan transzcendens alaknak, akik – a maguk groteszk módján – egy rejtett moralitás szereplőiként bukkannak fel. Így az emberi döntéseket kísérő felelősségre, majd a számadás kényszerére figyelmeztetnek.

Ha ebből a nézőpontból tekintünk a darabra, nem kelthet hiányérzetet, hogy a szerepei – akárcsak egy moralitás szimbolikus alakjai – leírhatók egy-két tulajdonsággal. Inkább a funkciójuk fontos, és nem a személyiségük. Az erről való tudás határozottan benne van a székesfehérvári előadás színészi alakításaiban. Ebből adódik, hogy leginkább a hálás játék lehetőségeit látják meg a szerepeikben. Ehhez pedig sokféle ötletet, árnyalatot találnak. Emlékezetes például Egyed Attila és Lábodi Ádám kettős küzdelmének szerepváltása. A hivatali jelenetben az előbbi az úr, a másik a nyuszi, a katasztrófavédelmi öltözőben viszont az ellenkezőjére fordulnak a szerepek, így átalakulnak a figurák is. Szívesen emlékezünk Varga Gabriella, Sághy Tamás, Kerkay Rita, Varga Lili figuráira is.

Oleg Presznyakov–Vlagyimir Presznyakov: Terrorizmus

Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Fordította: Radnai Annamária

Dramaturg: Tucsni András

Díszlet, jelmez: Vereckei Rita

Rendező: Bagó Bertalan

Szereplők: Varga Mária, Varga Gabriella, Ecsedi Erzsébet, Kerkay Rita, Varga Lili, Egyed Attila, Nagy Péter, Derzsi János, Kricsár Kamill, Kuna Károly, Lábodi Ádám, Sághy Tamás