Tánckritikus kerestetik

Központi test és/vagy testi központ – avagy hogyan definiálható a jelenlét elvesztése a maga anyagiságában? Megragadható-e a távollét és a távollét gondolata egy olyan közegben, melyben éppen a központ, a mindent szervező és uraló értelem foghíjas, és ennek okán a létezés epicentrumába az anyagiságot helyezi? Ilyen és ehhez hasonlatos kérdéseket feszeget Goda Gábor és az Artus új előadása, a Bábel, melyben minden apró mozzanat és mozdulat a kimondott szavak értelmetlenségének és a kimondhatatlan szavak értelmének paradox párosát kutatja, hogy aztán tornyot építhessen belőlük, majd a végtelenbe szórja őket megint.

Bábel, azaz összezavarni, Bábel, azaz Isten kapuja – vagyis Isten összezavart kapuja, Isten összezavarásának kapuja, a kapu Istenének összezavarása, zavart Istenkapukodás, kapus-Isten összezavarodás, kaputt Istenzavar, zavar az Istenkaputt… Az előadás mondhatni a posztmodern világ tapasztalhatatlanságának élménye, a nyelv bicsaklása és saját eredetének megkérdőjelezése. A darab során kimondott összes gondolatfoszlány a semmi martaléka lesz. Egyetlen összefüggő mondat sem teljesítheti be sorsát, szétcincálja, megrágja, majd kiköpi azokat az előadás. Már a nyitójelenetben elhangzó idézet is toldozott-foltozott: a nézőktől gyűjtött szavak kollázsa. A Bábel elején ugyanis hat táncos, kezükben egy-egy hangrögzítővel, végigjárja a nézőket, és szavak elismétlésére kéri őket. A felvett anyagból aztán perceken belül hallhatjuk a bibliai kollázst, melyen jót vidul ugyan a közönség (ki-ki igyekszik felismerni a saját hangját), de azért legbelül érzi, nem az önfeledt mulatság pillanatai lesznek ezek. A gyanút tovább fokozza, hogy minden későbbi szöveg elemeire bontva a szavak szabadon kombinálható kollázs-játékává lesz. Értelem helyett kifacsart építőkockává, ha tetszik, testté, anyaggá, értelem nélküli ritmussá korcsosul, metronómok gyászos káoszává, melyet talán csak a múló idő hangolhat össze. A rendet kereső ember sorsa sziszüphoszi, örök vesztegelés. Mihelyt a kockákból tornyot építene, azok ledőlnek megint.

Bakó Tamás, Debreceni Márton, Vass Imre, Nagy Csilla - Fotó: Dusa Gábor

A szavak tehát ritmussá transzponálódnak, ebből pedig a zene húz hasznot. Philipp György zenei vezető mintha zenévé érlelné a szavakat, miközben jelentéssel ruházza fel a zenei elemeket. A darab elején valóságos vegyeskórust szervez a szó- és mondatfoszlányokat mormoló táncosokból, ugyanakkor a zenei kíséretet önálló életre kelti. Goda Sára és Szombathelyi Anna pontos és darabos hárfajátékát a másolás, looperelés technikai eljárásával egészíti ki, hangsúlyozva a töredezettség és zűrzavar motívumát.

Az előadás öndefiníciója szerint „a jelenlét elvesztése és a jelenlét visszaépítésére tett görcsös kísérlet” – maga is egy bábeli torony, melyet csak a visszájáról lehet és érdemes kifejezni. E visszás fonák létre hozásának tétje a szavak, és ezzel párhuzamosan a mozdulatok mint küszöbjelenségek összeházasítása, vagyis egy olyan aktus megvalósítása, melyben a szavak zavarodott helyét a testi nyelv, a testinek való lét vált fel. A szó elszáll, a gondolat átalakul, mozdulattá, gesztussá és motívumok hálózatává görbül.

Az előadás tanúsága szerint a tánc, a mozdulat marad az egyetlen fegyver, mely a belső gondolatok kifejezésére még képes, akkor is, ha e kifejezés pusztán görcsös próbálkozás az elvesztett jelentés visszaszerzésére. A koreográfia ennek megfelelően zavart, helyenként kaotikus, és szinte az elejétől a végéig mereven feszült. Scott Wells koreográfus érzékeny pontossággal képes visszaadni a pontatlanság, a kortárs világrendetlenség élményét, melyet hűen adnak elő a táncosok. Mozdulataik tétovák, ahol kétséget, és erőteljes, ahol magabiztosságot kell sugallniuk. Táncuk összehangolt káosz, melyben valóban a testi lét az, ami hangol, verbalitás helyett az anyagiságot domborítva – testük az, mely cseveg, beszél, vagy éppen hallgat, egésszé tömörül, és fragmentumaira bomlik megint, miközben szavaik ritmus-kollázsa csupán humorba kövült nyoma az egykori (szó)jelentéshez kötött értelemnek. Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Ferencz Krisztina, Nagy Csilla, Vass Imre, Téri Gáspár és Virág Melinda előadásában a probléma megelevenedik, életre kel, sőt, ránk telepszik. Így nyer értelmet az is, hogy a nyitójelenet során miért világosban ül a néző, és miért tőle kérik a szavakat. A Bábel róla beszél.

Fotó: Dusa Gábor

Az előadás színezéke a motívumok gazdagsága is: felvet egy-egy motívumot, majd elengedi, hagyja pihenni, csak azért, hogy később újabb jelentésréteggel vértezve ismét visszatérjen rá. A legmeghatározóbb talán a családi portré motívuma, melyben minden táncos fejére egy felnagyított, torz összhatást keltő fekete-fehér maszk kerül. Az apáé, az anyáé, fiúé, lányé, nagyié, kutyáé. Táncuk valóban a központi értelem berekesztődését mintázza, olyan hamis képet keltve, melyben egyetlen gesztus, szó vagy mozdulat sem lehet igaz; korunk arcképe ez.

A motívumok jellegzetessége, hogy intertextuális kapcsolatba lépnek korábbi Artus-előadásokkal, mintegy dialogizálnak velük. A darab során a háttérben folyamatosan dolgozó-verejtékező ember metaforikus figurája (Téri Gáspár) – aki az egész előadás során mást sem tesz, mint fejjel lefelé lógva a végső munka, a végső jelentés fordított tornyát építi – a Kakaskakaskakas „fényzsonglőrét” idézi, már-már vitatkozik vele. Az előadásban végig jelen levő, a zárójelenet kulcsát képező metronómok szintén visszatérő eszközök Goda Gábor művészetében (gondoljunk csak a Sztélére). Felelevenednek, új kifejezésformát kapnak a Hermész 13 vezérmotívumai is, nemcsak formai-ritmikai, de gondolati tartalmukban egyaránt – mind a társadalmi, mind az emberi kapcsolatok, hibák és hiányok kérdése új testbe, új előadásba költözik.

A Bábel átgondolt, pontosan szerkesztett kisebb jelenetek kockáiból felépített egész, mely maga is egy nagyobb egész töredezett kockája. Valódi, fizikai-gondolati-táncszínház. A dinamikus, már-már kombinatorikus elemek a távollét, az eredendő és végső jelentés hiányát ölelik, egy olyan világ portréját rajzolják, melyek az ínséges kor, az értelem által elhagyott emberiség kegyetlen képmásaként értelmezhetőek. Goda e rendetlenségben mindent pontosan a helyére illeszt, koherens előadást hoz létre, némi ellentmondással állapíthatjuk meg tehát, hogy a Bábel amolyan rend a rendetlenségben, helytálló értelmezés az értelem nullfokán, a zűrzavarban.

A másik első helyezet, Sándor Zita cikkét az Ellenfény 2011/12. számában közöljük.

Bábel

Artus 

Alkotó munkatársak: Bodóczky Antal, Boross Martin, Tucker András

Fény:Kocsis Gábor

Produkciós munkatárs: Rácz Anikó

A koreográfus munkatársa: Rajendra Serber

A rendező munkatársa: Gold Bea

Koreográfus: Scott Wells és a társulat

Rendező:Goda Gábor

Előadók: Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Ferencz Krisztina, Nagy Csilla, Téri Gáspár, Vass Imre, Virág Melinda

Hárfa:Goda Sára, Szombathy Anna

Ének: Philipp György