Brandt à part

A Műcsarnok Das Anatomische Theater című kiállítása nem csupán képek sűrű erdeje a fehér falakon, hanem egy valódi összművészeti alkotás, mozgókép, élő anyag, vibráló, harsogó felszín, a felszínesség karikatúrája. Ugyanis Milorad Krstić évtizede készülő, a 20. század történelmét grafikus, képi formában megragadó tárlatához a művész sokszínűségét és a Műcsarnok korszerűségét demonstrálandó egy fizikai színházi előadás is társul, videóművészeti alkotásokkal, animációval fűszerezve. Tehát a Das Anatomische Theater című kiállítás szerves része a Ruben Brandt című előadás, a sorrendet is meghatározták az alkotók, sötét termeken keresztül megy az előadás helyszínére a néző, és kifele jövet nézheti csak meg a képeket, levezetésként a játék után.

Blaskó Borbála, Sipos Vera - Fotó: Szabó Dorottya

A Műcsarnok történetében nem újszerű jelenség a színházi előadások befogadása, többek között Horváth Csaba is itt mutatta be elnémított Mandarinját. De a kiállításhoz, kiállító művészhez ilyen szorosan kötődő színházi megjelenés, azt hiszem, újszerű jelenség az intézmény falai között. Talán valódi különlegességgé növi ki magát a múzeumszínházi sorozat, ezt annak ellenére is remélem, hogy nem minden alkotó ennyire sokoldalú művész, mint Milorad Krstić. Gulyás Gábor még a MODEM igazgatójaként dolgozott együtt Horváth Csabával, a Kalevala talált méltó helyszínre a debreceni múzeumban annak idején. Ezúttal szinte törvényszerű volt az újabb együttműködés, hiszen Milorad Krstić a Forte Társulat több produkciójának is a díszlet- és látványtervezője.

A kiállítás képeinek történelmi tablója semmilyen módon nem köszön vissza az előadásban, illetve a drámában, amit maga Milorad Kristić jegyez. Ez a kis hangulatos történet, szellemes szöveg nem akar és nem is tud fajsúlyos alkotás lenni. Mindössze egy váz, amire, mint a hús épül fel a valódi tartalom, a képek, mozdulatok, színek, árnyak, gegek, játékok, zenék, grimaszok sora. Ruben Brandt, a szuperbűnöző mégis a (posztmodern) művész, vagy legalábbis a művészt mozgató ösztön megtestesülése lehet. Egy karizmatikus alak, akit gyermekkorában apja kísérlete megfertőzött, mesefilmjeinek minden huszonötödik képkockája egy felülmúlhatatlan remekművet égetett látatlanul is a tudatába Dürer nyulától Botticelli Vénuszán, Manet Olympiáján és további műalkotáson keresztül egészen Chagall, Picasso, Mondrian és Andy Warhol festményeiig. Ezekből a képekből kényszeresen titkos gyűjteményt rabol össze válogatott bandájával Ruben Brandt, a világ minden tájáról, neves múzeumok és képtárak szigorúan őrzött, csendes, poros termeiből. (Ám mindegyik kép Krstić alkotói stílusának szűrőjén keresztül szörnyekké, gondosan kidolgozott torzókká válva jelenik meg az előadásban.)

Sipos Vera - Fotó: Szabó Dorottya

A történet legalább annyira épít a 20. század szenzációjára, a filmre, mint a több évszázadot felölelő képzőművészeti alkotások sorára. Többek között Wim Wenders, Bernardo Bertolucci, John Schlesinger alkotásait idézi meg a szöveg és a játék, de a vetítővásznon is felbukkan egy visszatérő kép a whiskey-ben ázó Alfred Hitchcock sziluettel. A történet szerint a Ruben Brandtot üldöző nyomozó, Mike Kowalski úgy tud csak koncentrálni, töprengeni és a rejtély végére jutni, ha lenémított filmklasszikusokat bámul mindig új és újabb nők oldalán. A látványvilág, illetve a történet harmadik síkja pedig a média világa, hírműsorokból értesülünk a rablások soráról és a nyomozói munka fejleményeiről. Tehát a film és tévé fehéren villódzó, a sötétben derengő fénye újabb eleme az összképnek.

A Műcsarnok leghátsó termében, apszisában zajlik a játék. A hatalmas ajtót papírfal fedi, amely olykor vetítővászon, ahol Krstić animációi, képei úsznak keresztül, hol pedig az árnyjáték kulisszája. Az előadás három színbe van komponálva: vörös, fehér és fekete. Ezek a színek mind az előadók által időről időre behozott, olykor csak pajzsként használt, máskor preparációként testre húzott vagy táncpartnerként lendített, dobált Milorad Kristić képek színei is. Valamint az árnyjáték színei a white cube és az erősen megvilágított testek fekete-fehér kontrasztja. Sipos Vera és Blaskó Borbála ruhájának az alapszínei. A három szín legkáprázatosabb hármasát mégis (a más jelenetekben nem maximálisan kihasznált) papírfal mögötti árnyjáték, parti jelenet adja, az árnyalakokat a lámpák fénye megsokszorozza és egymásba mossa, táncolnak, hánynak a figurák kifulladásig. 

Andrássy Máté - Fotó: Szabó Dorottya

A koreográfia két részre válik az előadásban, de mindkét rész az ismétlődésre és talán az improvizációra is épít. A darab feléig a rablások sora emelésekkel, a falak mentén való lopódzással, a begyűjtött képek játékos megidézésével rajzolódik ki, majd a játék második felében a banda után folytatott hajsza, sorozatos, sikertelen rajtaütés tagolja a koreográfiát. Különböző helyszíneken más-más táncműfajt megidézve mulatnak a bűnözők, de újra és újra kicsúsznak üldözőik markából. Míg az első részben a vissza-visszatérő csoportos táncok ritmusát a kézről kézre adás, a képek és nők adogatása, cseréje adja, addig a második rész össztáncait a mulatók, kocsmák zenéje, hol néptánci forgások, hol keringő lendítések ritmizálják.
Néhány szerep ki van osztva, Horváth Csaba játssza Ruben Brandtot, Kádas József Mike Kowalskit, Andrássy Máté pedig a narrátor, ám mégis a négy férfi és két női táncos, a színészek egy bandát alkotnak, gyakran egymás hegyén-hátán másznak és gurulnak, párosával táncolnak, összekapaszkodnak. Akárcsak Krstić képein, torz arcokat, grimaszokat vágnak, meghasadnak, egybeforrnak, embergubancként számos végtagjukat nyújtogatják, keresik.

Az összetettségében élvezetes előadás gyenge pontja a szövegmondás és a zene, nem mintha a szövegek ne volnának szellemesek és játékosak és a zenék ne lennének hangulatkeltők és eltaláltak, csakhogy míg a hangkulissza harsány, fülsértő, addig a beszéd néhol artikulálatlan és halk. Az előadás nyitó képe már magában hordozza ezt a furcsaságot, mikor Andrássy Máté egy műanyag géppisztolyból szánalmasan hangicsáló ratatatát csihol csak ki. A műanyag lőfegyverek különben remekül eltalált eszközei a játéknak, pontosan azt a felszínes és mégis fenyegető műviséget fejezik ki, mint az előadásban megidézett Warhol kép a Dupla Elvis vagy Jean-Luc Godard Bande à part című filmjének egymásra ujjal lövöldöző fiataljai. Az előadás utolsó, de nem feltétlen a történetet záró jelenete, az egymásra fegyvert szegező Ruben Brandt és Mike Kowalski patthelyzetét ábrázolja. A szereplők a film képlékeny világába való áthelyezésével odázza el Milorad Krstić a végkifejletet. Kiskaput nyitva ezzel Ruben Brandtnak és bandájának a valóság törvényszerű linearitásából a pergő képkockák montázsbirodalmába.  

Ruben Brandt

Forte Társulat

Író: Milorad Krstić

Díszlet: Milorad Krstić

Jelmez: Benedek Mari

Fény: Pallagi Mihály, Payer Ferenc

Rendező-koreográfus: Horváth Csaba

Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Horváth Csaba, Kádas József, Sipos Vera és Vati Tamás/Csere Zoltán

Helyszín: Műcsarnok