Mindhalálig selfie

Teszi mindezt intelligensen, színesen, másutt közhellyé koptatott motívumok frissítésével. A darab hangvétele ironikus, gunyoros és érezhetően kritikus, mozgásanyaga karakteres, friss, kifejező. Az előadás ugyan a hosszúra nyúlt bevezetésben még egyhelyben toporog, és nehezen kap lendületet, de ez után, a koreográfia és a mondanivaló változatosabbá válásával már gyorsan összeáll. Az egyes jelenetek kidolgozottak, elemeltségükben is érthetők, az átkötések asszociatívak, a vágások ritmusa jó.

A neurotikus, katatón rángatózás, kényszeres ugrálás motívuma úgy bukkan fel a darabban időről időre, mint egy furcsa refrén: lezárva vagy kiemelve egyes részeket. A meglassulások, úszó, lebegő mozdulatok a súlytalanság, értelmetlenség, üresség érzetét keltik. Ha megszűnik a kapcsolat a hálózattal, a figurák maguk is megszűnnek létezni. Az ismétlődő elesések és felállások is nyomatékosítják, hogy ebben a közegben, (virtuális) térben és időben soha nincs megállás. A táncosok úgy rajzanak a színpadon, mint egy végigszaladt, „multitasking" nap végén az ember fejében a gondolatok. Össze-vissza rohanásuknak ugyanakkor láthatóan se konkrét célja, se értelme nincs. Amikor pedig „lejárnak", akkor sincs nyugalom, „alvás" közben is csak nyomkodnak, kapcsolódnak, lájkolnak.

A jelmezek – a fiúkon szürke alpakka öltöny, a lányokon statement-nyaklánccal díszített csinos miniruha – hangsúlyozzák a kirakati babák pózait idéző beállásokat, mozgáselemeket. A táncosok járkálnak, mint manökenek a kifutón – folyamatosan saját mikrovilágukat és önmagukat reprezentálják. A lányok és fiúk között ugyan megjelennek különféle viszonyok kezdeményei, de ezek részben elhalnak, részben társas egyedüllétté sorvadnak. Egymásra nem figyelnek, a kommunikáció csak a hálózattal zajlik. Valódi kapcsolatok nincsenek, csak párhuzamosságok: a „másik" mint státusz-szimbólum az egyén értékét, érdekességét növeli. Bábszerűség és merevség von ki minden valódit és személyest a helyzetekből. Ennek ellenpontja a karok „tánca" – lágyan fonódó, ölelő, hullámszerű karmozgások, kézfogások és az ujjak összekulcsolódása teremthetné újra és kapcsolhatná össze a személyes tereket, terelhetné az „Én"-t a „Mi" felé. A figurák ugyan mintha vágynának erre, a törekvés azonban meghiúsul, az individualista önfényezés kényszere erősebbnek bizonyul az intimitás iránti igénynél. Előkerülnek a mobilok, és kitör a mindent elsöprő selfie-mánia. A kemény, hideg fények ezernyi vakut idéző villogása szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. Mindenki nyomakszik, tolakszik az előtérbe, meglepően nagy erejű, szinte vad indulatok generálódnak. A nagyívű lendület már csak erőszakosság és arrogancia, a dinamizmus pedig színtiszta agresszióvá alakul.

Az XYZ kortárs stílusban és formákban mond véleményt kortárs jelenségekről, de nem csak a témával kapcsolatban unalomig ismételt „elidegenedésről" szól. A darab zenei anyaga nagyon változatos, a koreográfia egyes részeinek pillanatnyi, aktuális jellegéhez illeszkedő. A négy táncos elképesztő állóképességgel, folyamatos, intenzív jelenléttel adja elő a közel egyórás művet. A látottak hangsúlyozzák, hogy a mindennapjainkat uraló parttalan hálózatfüggés és állandó, nárcisztikus önreprezentáció nem normális, mert kapcsolatgyilkos és emellett egyébként rendkívül fárasztó is. Függésben, sokszor egyszerűen nevetséges vagy megrekedt zombiállapotban tartja híveit.

A koreográfus a darab végén különösebb hatásvadászat vagy nagy finálé nélkül is érzékletesen fogalmaz. Mert mi is marad a talmi külsőségeket vadul hajszoló, kétségbeesett magamutogatás végeztével? A bénult mozdulatlanság, halálos kimerültség és lihegés a vaksötétben.

XYZ

Gera Anita és a Magyar Táncműhely

Zene: Wondawulf

Fény: Kovács Gerzson Péter
Koreográfus: Gera Anita

Előadók: Abdulwahab Nadia, Vetési Adrienn, Bot Ádám, Bora Gábor

Helyszín: Marczi Közösségi Tér