Kezdődjék a tánc!

Első nap: VI. Magyar Táncfesztivál

Mielőtt vállalt feladatomba - szakírói értékelésbe - fognék a Győrött megrendezésre kerülő VI. Magyar Táncfesztivál 1. napi eseményeiről, szólnom kell pár keresetlen mondatot a megvalósulás körülményeiről is, noha bevallom őszintén, nem igazán szívesen. Nem szívesen, hiszen egy picit sem szeretnék ünneprontó lenni - mi más lehetne egy ilyen táncszínház-fesztivál, ha nem igazi örömünnep -, meg aztán maximálisan egyetértek Wittgensteinnel is, aki szerint a körülményekre sosem szabad hivatkozni, mert mindig vannak, ez a sajátjuk. Vannak, persze, hogy vannak, de olyan cudarok, mint idén, bizony csak nagyon ritkán. Pénzről van szó természetesen: nagyságrenddel kevesebbről, mint eddig bármikor.
Hegedűs Sándor | 08. 06. 22.
Ne firtassuk, hogy s mint esett, de tény: még május elején is volt egy sötét pillanat, mikor úgy nézett ki, hogy nem is lesz megtartva, dugába dől a szervezők minden igyekezete. Na most, kérdem én: kinek címezhetném így kritikusi dörgedelmeimet - nem kell-e inkább halk dünnyögésre váltanom, magamban morgolódnom - a válogatás szempontjairól, az adott program esetlegességeiről? Ki tudhat érdemi (felelős) választ adni ilyen körülmények között arra a kérdésre, hogy miért nincs itt, mondjuk Horváth Csaba, aki az elmúlt évek egyik legerősebb előadását hozta létre! („A testek felszínének esetleges állapotairól" - címűt, ha valaki nem látta volna!) De említhetném Duda Évát, Fehér Ferencet, Hámor Józsefet is, akiknek ugyancsak itt lenne a helyük. Nem elhanyagolható kérdés ez, hiszen a szóban forgó Fesztivál csúcsfesztivál és nevében Magyar! Egy ezer sebből vérző, saját magára is támadni képes szakma mentális egészsége, józan öntudata követeli meg, hogy ne legyenek a válogatásnak esetleges (provinciális) szempontjai. Pontosabban: ne legyenek, feltéve ha...- De most már ne többet erről. Kezdődjék a tánc, lássuk hát, minek lehet örülni?

A Fesztivál puszta létének mindenképp! A megnyitó ünnepség szónokai ebben vita nélkül egyetértettek. Borkai Zsolt, Győr polgármestere, Kiss János, a Győri Balett igazgatója, a Fesztivál főszervezője, vendéglátója és Mihályi Gábor, a Magyar Táncszövetség újonnan megválasztott elnöke szólt a népes közönséghez, s nagy-nagy taps fogadta őket. A hivatalos ceremóniával egy időben nyílt meg a Győri Nemzeti Színház aulájában Dusa Gábor fotóművész kiállítása, a két évvel ezelőtti Fesztivál anyagából. Nem elhanyagolható epizód, „futottak még" program egy ilyen kiállítás. Különösen nem, ha Gáborról van szó, hiszen a szakma egyik legjobbja ő, hihetetlen ritmusban képes exponálni, elkapni egy pillanatot - jó néhány olyan embert ismerek, aki azért kezdett el táncszínházba járni, mert látta a táncfotóit! Feltétlen dicséret jár tehát a szervezőknek azért, hogy gondoltak a táncfotósokra, s hogy épp Gáborra jutott a választásuk. Ezt a döntést senki sem vitatja, egyértelmű szakmai konszenzus áll mögötte!

 

Gaudi (Győri Balett) - Forrás: Győri Balett

 

A táncszínházi program igazi meglepetéssel (amolyan zsákbamacskával) kezdődött. Senki sem tudhatta előre, hogy milyen árat fizet majd a Győri Balett Gaudiról szólva, mit tud majd kezdeni a fiatal (kezdő) spanyol koreográfus - Gustavo Ramirez Sansano - ezzel a különös tematikával. (Ősbemutatóra voltunk ugyanis hivatalosak, vagy inkább - ahogyan ezt mostanában nevezik - „világpremierre".) Nos, örömmel jelenthetem - itt és most még nyilván egy szakszerű elemzés követelménye nélkül, mintegy első benyomásra -, hogy senkinek sem kellett csalódnia! Mindenkinek jutott valami, aminek örülhetett, amitől „jól lakhatott", az ő ízlése szerint. Gasztronómiai hasonlattal élve: igazi „svéd asztal" volt a színpadon, mindenféle étek, ínyencségek is. Aki például a cselekményben elégíti ki a maga étvágyát, remekül szórakozhatott. Gaudi „alkotói válságát" épp úgy megkapta, mint „szerelmi életének" nyilvánosságra tartozó részét. A tanulság maga magáért beszélt: a zseni is emberből van, s lám, élet és életmű átjárják, feltételezik egymást. Ám akit ez untat, s a tiszta táncért lelkesedik, bizony mondom része lehetett benne. A történetmesélés marcipánjai mögött ugyanis kifejezetten erős mozgásanyag, üdítően friss táncinvenció volt található, mely felülírta, feledtette a felület (a csomagolás) negédességét. A táncosok nagyon komoly küzdelmet folytattak magukkal, a koreográfia anyagerejével, s becsületükre legyen mondva, többnyire sikerrel vették az akadályt. (Ha nem, az sem feltétlenül kudarc, ha látszik az akarat, a koncentrált igyekezet. Egy tónusba állt izomzatot bizony nehéz átprogramozni „percek alatt", nem feltétlenül sikerül elsőre.) Ha valakit ki szabad emelni a többiek közül - nem biztos, hisz mindenki magas színvonalon, becsülettel dolgozott, küzdött az előadás sikeréért: a Győri Balettet közösségi ereje minősíti -, akkor Sóthy Virágot mindenképpen, hiszen még azoknak is meglepetést okozott, akik ismerték már az ő kivételes tehetségét, sokféle feladatra alkalmas tánctudását. A neki járó elismerés pedig Kiss Jánosnak is kijár, aki újra és újra heroikus erőfeszítést tesz együttesével, az egymással nehezen - vagy egy picit sem - elegyíthető elvárások kielégítésére: egyszerre akar a széles nagyközönség igényeink megfelelni, s a rá bízott együttes folyamatos fejlődni akarásának, illetve a korszerűség követelményének, mely ugye évezredek óta az egyetlen legitimnek tekinthető mértékegység művészeti alkotások megítélésében. A szóban forgó előadás ennek a göröngyös, meredek útnak dicséretes állomása.

 

Sztélé (Artus) - Fotó: Koncz Zsuzsa

 

Akinek a világpremier, s az utána kötelező dínom-dánom nem elégítette ki étvágyát, s a „kannibalizmus" finomra hangolt - naprakész, korszerű - formáira vágyott, az emberáldozat modern rítusaira, egy élő emlékmű szemünk előtt történő megépítésére (a látványkonyha ötlete kismiska ehhez képest), az megkaphatta Goda Gábor: Sztélé című produkciójában. Elemzésétől most eltekintenék, hiszen lapunk archívumában fellelhető.(2006 / 10. szám, Pap Gábor) Itt most csak arra a kérdésre válaszolnék, hogy mit keres ez a produkció egy „táncfesztiválon", ha - mint ahogy rossz nyelvek ezt mondani szokták - nincs is benne „tánc". Dehogy nincs! Miként a szabad vers is vers - kötött beszéd: noha nem érzékletes az ütemhatár, hallható az időmérték -, amennyiben gondolatritmus uralja a „szöveget" (minden pontja összefügg minden más pontjával, azaz nem lineárisan építkezik), akként lehet egy „prózai" mozdulatban is „tánclépést" látni, ha az előadás kontextusa, szövete biztosítja ennek a feltételeit. Nos, Goda remekműve igenis biztosítja. Szigorúan szerkesztett, koncentrált előadást láthattunk, mely spirálisan épült fel; az ismétlődés és megújulás pulzáló ütemében, a benne feszülő - világló - gondolat öntörvényű ritmusában.

Említést kell tennünk még két - igazán színvonalas - szabadtéri rendezvényről is: a Latidos zenekar játékáról, illetve Lippai Andrea, és a Flamencorazonarte Táncszínház Tapas de flamenco című előadásáról. Határozottan állítható, kijelenthető hogy az ő erős, közönségbarát, magabiztos jelenlétük is hozzájárult az idei, győri VI. Magyar Táncfesztivál első napi sikeréhez.