A szabadság terhe és felelőssége

Badacsonyi Angéla, Sisak Péter, Sipos Kati - Fotó: Kocsis Sándor

Felhővadászat és cirkusz

– Mióta létezik a Tintaló Társulás?

Sisak Péter: 2005 nyarától beszélhetünk Tintaló Társulásról. Akkor csináltuk meg a Felhővadászatot. Minek lehetne ezt nevezni, Angéla?

Badacsonyi Angéla: Interaktív játéknak. Gyerekjátéknak.

Sisak Péter: Van valami vásári mutatványos jelleg benne. Ez tulajdonképpen egy céllövölde. Egyrészt van egy bicikliből meg repülőből összeépített szerkezetünk, amibe beültetünk gyerekeket.

Badacsonyi Angéla: Három felhő csúszik le a kötélen, és a gyereknek, aki éppen akkor a pilóta, el kell találnia ezeket a felhőket. Ügyességi játék.

Sisak Péter: Tulajdonképpen tényleg úgy működik, mint a céllövölde, a gyerekeknek egy kart kell meghúzniuk, fölcsapódik egy lepkefogó háló, és azzal kell eltalálni a kötélen lecsúszó felhőt. Közben jelmezekbe öltözve moderáljuk a játékot.

Badacsonyi Angéla: Sisak a pilóta, rendszerint Sipos Kati a légikisasszony, és a szülők és a gyerekek egyaránt jól szórakoznak.

Sisak Péter: A gyerekek pilótasapkát, szemüveget kapnak a játékhoz. Nagyon fontos tényező ebben a felhővadászatban, hogy mindig mindenki sikerélménnyel távozik. Az összes gyerek. Addig nem engedünk haza

senkit, amíg nem sikerült levadászni legalább egy felhőt. Ezzel a játékkal valami nagyon egyszerű dolgot sikerült kitalálnunk, mégis jól működik. A gyerekek képesek többször is sorba állni, 20-25 perceket várni a nyári tűző napon, hogy három felhőre lőhessenek.

– Tehát a Felhővadászat volt a kezdet.

Sisak Péter: Igen, de ez inkább egy vásári mutatvány és nem színház. Ez volt az első, ami elkészült 2005-ben, de pont nyár végére, úgyhogy gyakorlatilag egy vagy két alkalommal üzemeltettük. De ezzel egy időben már kitaláltuk a cirkuszt is. Úgy érzem, hogy ez volt az igazi kezdésünk. Mert mindenképpen a színház felé szerettünk volna továbblépni.

Badacsonyi Angéla: És ez a cirkusz már átmenet a vásári mutatványos játék és a színház között.

Sisak Péter: A kettőnek az ötvözete. Van egy három méteres cirkuszi sátor, amibe befér húsz gyerek. A pici emelkedő nézőtér két sorból áll, és egy 90 centis porondot ölel körül. Ebben a sátorban zajlik egy lassan már húsz perces előadás. Öt szám van: látunk egy egyensúlyozó művészt, egy légtornászt, látunk egy bohócszámot, egy kígyóbűvölőt és egy labdát egyensúlyozó elefántot. Ezek régi gyerekjátékok továbbfejlesztett változatai. Olyan mechanikus bábok, amelyek nem automatikusan mozognak, hanem Angéla mozgatja őket. Ezzel a kis cirkusszal elég sok helyen jártunk már.

Badacsonyi Angéla: Amikor debütált a cirkusz, akkor én már tudtam, hogy nem maradok a Griffben, és valahogy így kerültem bele…

Sisak Péter: Angélával régóta jóban voltunk, még a Cirókában összebarátkoztunk, ezért hívtuk bábosként elsősorban őt a cirkuszba. Így lett állandó alkotótársunk.

Utak a Tintalóhoz

– Milyen út vezetett a Tintalóhoz? Neked például mi a foglalkozásod?

Sisak Péter: Úgy szoktam magamat önironikusan nevezni, hogy felhővadász és cirkuszigazgató. A Tintaló előtt a kecskeméti Cirókában dolgoztam ügyelőként, rendezőasszisztensként, a Hófehérkében mint herceg (nyilván nem vagyok színész), egy előadást rendeztem is még 2001-ben. Tehát nekem már régebben is voltak színházi ambícióim. Aztán műszaki vezető lettem a Cirókában. Nagyon sokféle dolgot csináltam ott, de egy idő után muszáj volt új utakat keresnem.

– Sipos Katalin is cirókás volt?

Sisak Péter: A mai napig is az. Ő még Kovács Géza nagy korszakából maradt ott. Ős-cirókás. És amikor mi később személyes kapcsolatba kerültünk, tulajdonképpen ebből a magánéleti szálból indult el a Tintaló Társulás. Több emberrel is dolgoztunk a cirkuszban, nem csak Angélával. Bartal Kiss Rita is csinált egy-két előadást, Tatai Zsolt, Törőcsik Eszter is, ők most a békéscsabai bábszínházban vannak. Bor Judit, egyszer-kétszer Tímár Zoli is. De igazából úgy alakult, hogy most lényegében Angélával és Katival mi hárman vagyunk a Tintaló Társulás. Ez a kapcsolat a Nem akarok többé boszorkány lenni! című előadással pecsételődött meg. Tulajdonképpen ekkor léptünk egy nagyot a színházi társulattá válás irányába. Mindenképpen akartunk csinálni egy olyan előadást, ami igényes ugyan, mégis könnyen tudjuk szállítani, sokfelé utaztatható, szcenikailag úgy van kitalálva, hogy különféle helyszíneken egyaránt eljátszható. Mert azért az is fontos szempont számunkra, hogy valahogy megéljünk.

Badacsonyi Angéla: Arra törekedtünk, hogy sokfelé eljátszható legyen az előadás, de ugyanazon a nívón.

Sisak Péter: Emiatt most már nem megyünk vele bárhova. Például nagyszínpadra, szabad térre nem szívesen visszük, mert tudjuk, hogy rengeteget veszítene az előadás az értékéből.

– Angéla, te hogy lettél bábszínész?

Badacsonyi Angéla: Színész akartam lenni, és háromszor nem vettek föl a főiskolára. Az érettségi után teljesen véletlenül a Budapest Bábszínházba kerültem dolgozni mint súgó. Már két éve súgtam ott – és közben persze próbálkoztam a főiskolával is –, amikor beindult a bábszínészképző szaktanfolyam, arra is jelentkeztem, és azt el is végeztem a Budapest Bábszínházban. Utána nem maradtam ott, hanem Kecskemétre mentem. Ott játszottam négy évet. Aztán következett két év a zalaegerszegi Griff Bábszínházban. És amikor annak számunkra vége lett, akkor szabadúszó lettem. Ez most már második éve tart.

Az intézményeken kívül

– Zalaegerszeg után nem is mentél vissza Kecskemétre?

Badacsonyi Angéla: Oda nem hívtak, máshová meg nem akartam menni. A Griff után valami eltört. Pedig jó ajánlatokat kaptam, csak szakmailag akkora sokk volt a Griff Kovács Géza által vezetett társulatának széthullása, hogy nem tudtam sehova szerződni. Az a Griff, 2004 és 2006 között, nagyon jó hely volt, nagyon jó társulat, nagyon sok lehetőség. Géza kivételes helyzetet teremtett abból a szempontból, hogy csupa olyan emberrel alkotta a társulatot, akik ugyanúgy gondolkodtak a színházról… Ehhez képest mindenképpen visszalépés lett volna visszaállni egy meglévő, már valamilyen módon működő társulatba. Egyszerűen úgy éreztem, hogy most inkább éhen halok, mint hogy elfogadjak egy rosszabb helyzetet. Ezt elég nehéz megmagyarázni.

– De nem haltál éhen.

Badacsonyi Angéla: Akkor még nem tudhattam, hogy nem fogok éhen halni. Mint ahogy most sem tudhatom biztosan, hogy két hónap múlva lesz-e munkám.

Sisak Péter: Egzisztenciálisan tényleg nehéz a helyzetünk. Voltak hónapok, amikor szinte semmi munkánk nem volt. Nem is tudom, hogy miből éltünk. Egyelőre az a tervünk, hogy kis társulatként legyen annyi fellépésünk (és nyerjünk annyi pályázati támogatást), hogy legalább hárman meg tudjunk élni a Tintalóból. Szerintem most efelé tartunk. Azt szeretnénk, ha Angélának is tudnánk annyi fellépést szervezni, hogy ő is sokkal szabadabban dönthessen, milyen munkákat vállal el.

– Miért ezt a helyzetet választottátok? A hivatásos bábszínházi társulatban való létezés nagyobb egzisztenciális biztonságot ad.

Badacsonyi Angéla: Nem is tudom, hogy választottuk-e. Egyszerűen kialakult. És attól, hogy működik, most már nem gondolkodunk másban. Ebben a pillanatban azt gondoljuk, hogy mi hárman végre tudunk úgy működni, mint egy intézmény. Nyilván vannak korlátaink, nyilván majd egy idő után el kell gondolkodni, hogy szükségünk lesz még színészre…

Sisak Péter: …meg rendezőre…

Badacsonyi Angéla: …hogy szakmailag tovább tudjunk lépni. De ebben a helyzetben benne van a lehetőség, hogy hármasban létre tudunk hozni előadásokat. Ha ezt meg tudjuk valósítani, akkor miért kellene intézményben dolgoznunk?

Sisak Péter: Egy dolog biztos: nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert hárman elképesztően jól működünk együtt. Mi hárman elvégezzük azt, amit egy vidéki bábszínházban huszonegynéhányan csinálnak. Mert a szöveg megírásától, a díszlet és a bábok megtervezésén és kivitelezésén át a zenék szerkesztésén keresztül egészen az előadás eljátszásáig, illetve az autó megpakolásáig, a sofőrködésig és a technikusi munkák elvégzéséig mindent hárman csinálunk. És nagy szerencsénk van, mert nagyon jól kiegészítjük egymást. Mindenkinek megvan a maga erőssége. Azt gondolom, hogy Magyarországon az intézményes bábszínházakban nem efelé haladnak a dolgok.

– Mennyire határolja be az alkotói szabadságotokat ez a szorított egzisztenciális helyzet?

Sisak Péter: Tudjuk, hogy milyen keretek között kell gondolkodnunk, és ezek között kell minél jobban megvalósítanunk az elképzeléseinket. Az előadásunkat egy lakásban próbáljuk, és olyan díszletet kell csinálnunk, hogy beférjen egy kocsiba, hogy ne kelljen utánfutózni. Azért nincsenek fölösleges tárgyak az előadásban, mert nem férnének bele az autóba. De ezek a kényszerek lehetnek inspirálóak is. Arra ösztönöznek, hogy mindennek a lehető legjobb formáját találjuk meg.

Nem akarok többé boszorkány lenni!

– 2006 decemberében készült el a Nem akarok többé boszorkány lenni! Hogyan született? Megvolt a vágy, hogy egy előadást csináljatok, megvolt a kapcsolat Angélával...

Badacsonyi Angéla: Megvolt a kényszer, hogy meg kell élnünk...

Sisak Péter: Tulajdonképpen én mániákus vagyok. Nagyon régóta előadást akartam csinálni, de mivel mi nem vagyunk színészek, nekünk Angéla kellett ahhoz, hogy ez megszülessen… Meg hát Angélának is kellettünk mi…

Badacsonyi Angéla: Amikor megszületett a Felhővadászat, akkor még közel-távol nem volt szó kényszerpályáról. Ott elindult valami szerelemből, és amikor az életünk egy olyan ponthoz ért, akkor ennek logikus folytatása lett a Nem akarok többé boszorkány lenni!

– Mi ez a mese? Honnan való a történet?

Badacsonyi Angéla: Találtam egy francia mesét, ami pont az emberi része miatt tetszett meg, mert ennek is az az alapkérdése, hogy akarom-e csinálni azt, amire kényszerülök. Vagy választok helyette valami mást? Nagyon sok mindenben rímelt az életünkre.

– Hogy akartok-e hivatásos bábszínházban dolgozni?

Badacsonyi Angéla: Például. Egyáltalán: van-e választásunk, létezhetünk-e máshogyan, s ha igen, milyen körülmények között, milyen eredménnyel? Az eredeti történetet kicsit ki kellett bővíteni. Az alapmesében például nem volt főboszorkány, akivel konfrontálódik a kis boszi. Ott szó sem volt macskáról. Új szereplőket kellett beillesztenünk meg kicsit több konfliktust, mert az alapmesében ez kevés volt.

– Te állítottad össze a történetet?

Badacsonyi Angéla: Én. Nem vagyok büszke rá. Mert lehet, hogy visszaütnek azok a dolgok, amikhez az ember nem ért. Csak közben az is lehet, hogy amit dramaturgként nem tudok megvalósítani, azt ki tudom javítani mint színész. Ahhoz talán kicsit értek.

– Amit nem oldott meg a dramaturg, azt megoldja a színész.

Badacsonyi Angéla: Igen. De nem tudom, hogy ezt meddig lehet így csinálni. Egy idő után nyilván nekünk mint Tintalónak szükségünk lesz egy normális dramaturgra. Egy igazira.

– Megvolt a történet, kibővítetted, utána hogy alakult ki a formája?

Badacsonyi Angéla: Leültünk beszélgetni róla. Abban elég hamar megegyeztünk, hogy kell egyetlen báb, a főszereplő Furinka, a többi szereplő pedig alakuljon ki majd különféle tárgyakból. A keretét kerestük az előadásnak, hogy ki meséli el ezt a történetet. Valahonnan onnan indultunk, hogy lomtalanítás során egy utcaseprő talál régi tárgyakat…

– De végül valamiféle padláson játszódik a történet.

Badacsonyi Angéla: Igen, a limlomok takarítása közben. A próbafolyamat közben alakult ez így. Csomó mindent azért sem lehetett megvalósítani, mert egyedül játszom az előadást, nincs mögöttem olyan technikai apparátus, hogy minden csillogjon, daloljon, csiripeljen… Például egyedül elég nehéz megvalósítani a söprű és Furinka cirkuszi világszámát, amikor felrepülnek az égbe, csillagokat gyűjtenek, és megszórják a nézősereget. Sok egyéb mellett ez is alakította az előadást.

– Tehát kitaláltátok, hogy van egyetlen báb, Furinka. Ki készítette a bábot?

Sisak Péter: Kati. Tulajdonképpen majdnem a munka elején.

Badacsonyi Angéla: Tökéletes lett. Kezembe vettem, és annyira jól volt megcsinálva, hogy gyakorlatilag magától mozgott.

Sisak Péter: Emlékszem, Angéla a kezébe vette a bábot, és mi Katival szinte meghatódva néztük, mert azonnal életre kelt a figura, a legelső pillanatban.

Badacsonyi Angéla: Nem miattam kelt életre.

Sisak Péter: Hát ki miatt? Magától.

Badacsonyi Angéla: Sipos Kati miatt.

Sisak Péter: Kellett hozzá egy nagyon jó bábszínész, és kellett hozzá egy nagyon jó báb.

– Ugyanakkor – ahogy említettétek – az előadás arra épül, hogy vannak a padlástérben szétszórt tárgyak, amelyek folyamatosan átváltoznak különféle szereplőkké, a Furinka környezetében megjelenő figurákká. Ez a fantáziajáték – gondolom – két összetevőből építhető fel: egyrészt az izgalmas tárgyak gyűjtéséből, másrészt a tárgyak átlényegítéséből. Ez hogy zajlott? Összedobtatok egy csomó tárgyat, és elkezdtetek velük játszani?

Sisak Péter: Igen. Tulajdonképpen a próbateremben, azaz a lakásban kétszer ennyi tárgy volt, de arra törekedtünk, hogy minél kevesebb maradjon. Az is egyfajta cél volt, hogy minél jobban megtaláljuk azokat a tárgyakat, amelyek szinte már majdnem jelként működnek. Tehát hogy semmi fölösleges ne maradjon a színen, csak az, amire szükség van ahhoz, hogy megszülethessen belőle egy figura.

Badacsonyi Angéla: Sok verzió volt mindenre. Például arra is, hogyan fog kinézni a boszorkány. Egyszer csak Kati elszáguldott valahova, mert dolga volt, de öt perccel később visszajött ezzel a szoknyával meg ezzel a kannával, hogy ezt nézzétek meg. Mert hazament, valami egész másért benyúlt a szekrénybe, és megtalálta ezeket a tárgyakat.

– Az is lehet, hogy ez az előadás a saját lomtalanításotok?

Badacsonyi Angéla: Hát leginkább Sipos Kati háztartásáé. Persze valószínűleg akkor sem dobta volna ki ezeket a tárgyakat, ha nem kapnak „szerepet” az előadásban.

Sisak Péter: A bőröndöt, amiben az odú van, de fa is egyben, azt például egy cirkuszos utazásunk során találtuk, amikor kinn voltunk Piláriékkal Szlovéniában. Sétáltunk, és egyszer csak viccesen mondtam, hogy mi csak oda megyünk el külföldre, ahol van egy zsibpiac…

Badacsonyi Angéla: …és mentünk öt-hat lépést, és ott volt a zsibpiac meg ez a bőrönd.

Sisak Péter: És belekerült ez is az előadásba. A kocsit egy öreg bácsinál találtam Kecskeméten, aki néha kirakja a garázsából a cuccokat, és akkor lehet nála vásárolni a lakótelep szélén. Megláttam, és azonnal mondtam, hogy Úristen, ez a kocsi nekünk kell. Minden tárgynak megvan a maga története…

Badacsonyi Angéla: Sisak megvette, és elhozta, hogy majd csak tudjuk használni valamire. És azonnal megadta az egész játék térszervezésének az alapját ez a kis kocsi, amire eredetileg nem is lett volna szükségünk.

Sisak Péter: A macskán is sokat agyaltunk, hogy milyen legyen, mert nem akartunk bábut használni. És akkor valahogy Kati levágta a bábu fejét, amit odatettünk a kissámlihoz, és máris készen volt a macska.

Badacsonyi Angéla: De ez is valahogy a legutolsó pillanatban alakult így. Az volt a szép, hogy kitűztünk egy dátumot, hogy akkor majd munkabemutatót tartunk, és volt másfél hónapunk, amikor éjt nappallá téve együtt voltunk. Együtt próbáltunk, együtt ebédeltünk, hajnalban együtt zsib-piacoltunk. Én akkor még Kecskeméten laktam, és volt valami nyugalom bennünk, hogy majd minden a helyére kerül. Hogy még nem tudjuk, milyen ez a macska, de meglesz majd. Semmiféle hisztéria nem volt.

Sisak Péter: Imádtuk csinálni, élveztük. Ott voltunk egy lakásban, nem voltak kulisszák, hiányzott a technika is. Egy régi Pentium 1-es számítógépről adtam be a zenéket. De nem zavart minket senki. Nagyon élveztem, ahogy dolgoztunk.

Badacsonyi Angéla: A Nem akarok többé boszorkány lenni! szerencsés pillanatban született. Tényleg valamiféle kegyelmi állapotban. A csillagok úgy álltak, hogy minden összejött. Ilyen előadás az egymással nagyon jól működő emberek között sem születik minden alkalommal. Tudnunk kell, hogy ez ajándék volt nekünk.

Ha hívnak

– Mennyit játszottátok a Boszorkányt?

Sisak Péter: Most már negyven fölött járunk.

– Másfél év alatt negyven előadás nem túl sok.

Badacsonyi Angéla: De a szervezők is mi magunk vagyunk, így a sok-sok tevékenység mellett nem sok energia marad erre.

Sisak Péter: Nagyon hiányzik nekünk is egy profi szervező.

Badacsonyi Angéla: Persze van kigyűjtött listánk, és e-mailen rendszeresen szétküldjük az ajánlóinkat. De egy szervezőnek az lenne a dolga, hogy rátelefonáljon azokra, akik meghívhatnák az előadásainkat. Hogy állandó kapcsolatban legyen a potenciális partnereinkkel – ez egy külön tudomány.

Sisak Péter: Őrület az egész életünk. Már annyi produkciónk van, hogy a garázsban sem férünk el. Tehát ki kell pakolnunk az egyik felét, hogy a másik feléről be tudjuk pakolni azt, amit szállítani akarunk. Állandóan pakolunk. Ha nem a gyerekeimmel vagyok, akkor mindig a Tintalóval foglalkozom, de egyszerűen nincs időm, hogy többet törődjek a szervezéssel. Januárban elkezdtem „szervezni”, felhívtam a potenciális partnereinket, és eljutottam az F betűig. Azóta nem tudok tovább haladni.

– Egyébként van nyitottság a művelődési házakban és egyéb helyszínekben arra, hogy ilyen produkciót befogadjanak?

Badacsonyi Angéla: Nyitottság van, pénz nincs.

Sisak Péter: De olyan nem nagyon volt még, hogy valaki azért nem hívott meg minket, mert túl sokat kértünk. Ha megkeresnek bennünket, akkor általában el is szoktunk menni.

– A Nem akarok többé boszorkány lenni! mellett van a Zsiga föstő fest című előadásotok is, amelyet szintén keveset játszottatok.

Badacsonyi Angéla: Igen. Ez egy tervezett óvodás bérlet része. Szerintem még tizet sem játszottunk belőle.

– Óvodákban szeretnétek játszani?

Badacsonyi Angéla: Így van. Ez kimondottan oda készült, pici térbe, technikai apparátus nélküli kisebb helyszínekre, olyanoknak, akiknek kevés pénzük van.

Sisak Péter: Angéla ezt szépen megfogalmazta egyszer, hogy olyan helyekre is elvisszük az előadást, ahonnan a gyerekeket nem tudják elvinni a színházba. Oda mi megyünk el.

– Csak az a kérdés, hogy azok, akik döntenek az előadások meghívásáról, az óvónők, a művelődésszervezők, ők tudnak-e különbséget tenni a rengeteg haknicsapat és a Tintaló között?

Sisak Péter: Nem mindig tudnak. És sokszor inkább az ár a döntő. Ezért van az a tervünk, hogy mi magunk csinálunk óvodás bérletet. A két említett előadás mellett a Tintaló gondozásába vette Angéláék egyik korábban készült előadását, amit a Griffből vásároltak ki Tengely Gáborral. A címe: Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. Egy művelődési házban kibérelünk egy termet, és oda majd mi szervezünk közönséget Kecskeméten. Illetve lesz egy olyan bérletünk is, amelyben három kis előadás szerepel majd (mint például a Zsiga), aminek az a lényege, hogy egy ember, egy nem túl nagy táskában el tudja vinni az előadást bárhova, ahova hívnak. Közben tervezünk egy újabb szabadtéri produkciót, amit még nem is tudok pontosan definiálni…

Badacsonyi Angéla: Valahol a cirkusz és az előadások között lehet majd elhelyezni.

Ki mennyit ér?

– Most ez az életetek, de szakmailag mik az ambícióitok? Hova lehet eljutni elismertségben, presztízsben, művészi eredményekben?

Sisak Péter: Ambícióban én vagyok a világbajnok, az biztos.

Badacsonyi Angéla: Az én ambícióim egyszerűek, mert igazándiból nem szeretnék sokat. Ha sikerülne egy olyan nagy bemutatót csinálnunk, amivel két év múlva ismét szerepelhetnénk a gyerekszínházi biennálén, azzal én már boldog lennék. Azt hiszem, nem lehetetlen évente egy ilyen előadást létrehozni.

Sisak Péter: Emellett én azt is szeretném, ha a Tintaló kicsit hasonlóképpen működhetne, mint mondjuk a MárkusZínház. Nem akarunk az övékénél nagyobb technikai, szcenikai hátteret, mert tudjuk, hogy ennek hátrányai is vannak. Ugyanakkor biztos, hogy ha új produkciókat hozunk létre, akkor újabb embereket is be kell vonnunk a munkába, például Veres Andrist, Törőcsik Esztert, másokat is, akiket szeretünk és tehetségesnek tartunk. Valamilyen formában – azt még nem tudjuk, hogyan –, de mindenképpen kis színházi társulatként szeretnénk létezni, és előadásokat csinálni. Jó előadásokat. Mert a minőség számunkra nagyon fontos szempont. Ha ezt valamennyire fel kellene adnunk, akkor valószínűleg meg is halna a Tintaló. Én ezt érzem.

Badacsonyi Angéla: Egyszóval: fűt minket a szakmai becsvágy.

– És a szakmán belül vannak olyan viszonyok, hogy a minőség kiderülhet? Az jut szakmai megbecsüléshez, aki minőséget teremt?

Badacsonyi Angéla: Ha az eddigi tapasztalatainkról kell beszélni, akkor igennel válaszolhatunk.

Sisak Péter: Egy-két esetet leszámítva elég pozitívan viszonyulnak hozzánk más színházak is. Viszonylag széles körben vannak barátaink, és nincs sok ellenségünk.

Badacsonyi Angéla: Nem szabad elfelejteni, hogy icipici szakma ez a bábos szakma. Talán 200-250 ember tartozik bele. És mindenki ismer mindenkit.

– Tehát mindenki tudja mindenkiről, hogy mennyit ér?

Badacsonyi Angéla: Azt gondolom, hogy igen. Még akkor is, ha ez nem mindig van kimondva.

Sisak Péter: Azt szeretném, ha megmaradhatnánk függetleneknek. Nekem sokat jelent ez a szabadság. Sok teherrel is jár, de sok lehetőséget is ad. Nem baj, ha vannak kihívások, ha van egy csomó nehézség, mert imádok szembenézni velük, és legyűrni őket. Szeretek megharcolni a körülményekkel, a feltételekkel, mert ez számomra izgalmas dolog. Nagyon szívesen együttműködünk más bábszínházakkal, de arra törekszünk, hogy a Tintaló Társulás önálló színházként működjön.