Kevéssé szabályos klasszikusok

Fiatalok évada

– Vajon a Budapest Bábszínház műhelynek tekinthető-e?

– Száz százalékosan műhelynek tekinthető. Annyira annak, hogy nem is értem a kérdésed.

– Egy két-három személyes magánbábszínházban természetes a műhelyszerű munka, hiszen igazi „kisiparosi” formában készülnek az előadások. Akik kitalálják a produkciót, azok el is készítik hozzá a bábokat, díszleteket, sőt el is játsszák az előadást. A Budapest Bábszínház azonban mégis csak egy nagyüzem, amelyben jól megkülönböztethető szerepkörök vannak.

– Igen, ez egy nagyüzem, sőt ha úgy vesszük, egész Magyarország legnagyobb gyermekszínházi nagyüzeme. De ez a két fogalom nem zárja ki egymást. Azt gondolom, hogy itt igenis műhelymunka folyik. Ahogy a produkciók létrejönnek, ahogy az évadok összeállnak, ahogy ebben részt vesz író, dramaturg, zeneszerző, tervező, rendező, színész (és most az igazgatóról nem beszélek), ebben a műhelyjelleg dominál.

– Mondanál erre példát?

– Jelenleg a 2009/2010-es szezont készítjük elő. Arra az évadra öt fiatal bábrendezőt hívtam meg. Úgy dolgozunk, hogy már a darabokat is együtt választjuk ki, azok szerint a szempontok szerint, amelyek egy ilyen adottságú bábszínház működésében fontosak. Tehát minden korosztály számára kell előadást készítenünk, az egész kicsiktől a felnőttekig. Együtt találjuk ki, hogy melyik előadás legyen a nagyszínpadon, melyik a stúdióban. Közösen alakítjuk ki a szereposztásokat, így a fiatal rendezők megtanulják, hogy mit jelent nagyobb társulatban gondolkodni. Együtt készítjük majd el a produkciók költségvetését is, abból kiindulva, hogy a teljes évadra milyen a színház anyagi lehetősége, ugyanakkor figyelembe kell majd azt is venni, van-e speciális költségigénye az egyes daraboknak. Nekem van előzetes elképzelésem a költségarányokról, de azt szeretném, hogy együtt állapodjunk meg az összegekben. Ha ez nem műhely, akkor nem tudom, mit lehet műhelymunkának nevezni. Ahol egyébként öt különböző ízlésű, különböző indíttatású és különböző előéletű ember dolgozik együtt.

– Ki ez az öt ember?

– Csató Kata és Veres András két évvel ezelőtt Lengyelországban végeztek bábrendező szakon. Ugyanebben az időben tanult Berlinben Kuthy Ágnes. Tengely Gábor és Schneider Jankó a Színművészeti Egyetem bábszínész szakán szereztek diplomát, a végzés óta mindketten több bábdarabot rendeztek. Így vannak öten, én vagyok a hatodik. Úgy tervezem, hogy minél inkább ők „csinálják” az évadot, én legfeljebb csak animálni akarom az eseményeket, természetesen – és ezt most nagyon idézőjelben mondom – a Budapest Bábszínház érdekeinek megfelelően.

– Amennyiben?

– Azt szeretném, ha teljes társulatban gondolkodnának. Nem lehet, hogy mindenki ugyanazokkal a színészekkel dolgozzon. Egymás között meg kell állapodniuk, hogy miképp foglalkoztatják a társulatot. Aki az egyik darabban főszerepet játszik, annak a másik darabban esetleg csak kisebb feladat jut. Figyelembe kell venni, melyik színész szakmailag hol tart most, és nézni kell, hogy egy-egy jó időben kapott szerep eljátszásával hogyan épülhet tovább a pályája. Úgy tervezem, a próbák bizonyos fázisaiban valamennyien bemegyünk megnézni a félig-háromnegyedig elkészült előadást, és közösen átbeszéljük, amit láttunk, hogy segítsük a kollégát.

– Gondolom, mindez még csak a tervezés állapotában van.

– A műsorterv közös kialakítása már megtörtént. Vannak már darabok olyan állapotban, hogy a többieknek is megmutathatók. Ezeknek neki is ugrottunk, és „szétcincáltuk” őket. Fontosnak érzem, hogy a rendező minden olyan észrevételt meghallgasson, amit majd az előadásban esetleg hasznosítani tud. És a végleges elfogadás előtt a terveket is közösen fogjuk megnézni. Remélem, így a többiek hasznos gondolata segíteni tudja a készülő előadásokat.

Lemondani a monopolhelyzetről

– Te hol helyeznéd el a Budapest Bábszínházat a gyerekszínházak között?

– Ha erről a színházról beszélünk, akkor egy nagy hagyományokkal rendelkező színházról van szó. Az Állami Bábszínház a 60-as, 70-es években egyéni módon gondolkodó, korszerű előadásokkal jelentkező, sajátos műfajokkal rendelkező színház volt. Én az együttesnek ezt a korszakát csak hallomásokból és felvételekből ismerem, de ezeket a felvételeket lenyűgözőnek tartom, még akkor is, ha mai szemmel már némileg elavultak. Nem gondolom, hogy minden előadás hibátlan, mert ilyen színház nincs, de azt határozottan állítom, hogy olyan produkciók születtek, amelyek művészi értelemben kiemelkedő színvonalat képviseltek, miközben a közönség számára is meggyőzőek voltak.

– Sokan úgy emlékeznek vissza erre a korszakra, hogy az akkori Állami Bábszínház monopolhelyzetben működött, és az itteni művészi ízlés az egész magyarországi bábszínjátszásra rányomta a bélyegét.

– Létezett ez a monopolhelyzet, aminek következtében az akkori igazgató, Szilágyi Dezső valóban nagy hatást gyakorolt a magyar bábszínjátszásra – jó és rossz értelemben egyaránt. Ez, ahogy érzékeltem, tényleg nagy ellenállást váltott ki, különösen azokban, akik nála tanultak, de úgy érezték, hogy nem kaptak megfelelő lehetőségeket. Emiatt, finoman fogalmazva is, nem nagyon szerették az Állami Bábszínházat. Ez az ellenállás, gyanakvás a bábos szakma egy részéről mind a mai napig érzékelhető.

– Mire gondolsz?

– Amikor a Budapest Bábszínház igazgatója lettem, akkor az volt a baj velem, hogy nem rendelkezem bábos múlttal. Később amiatt éreztem gyanakvást, hogy esetleg ugyanazt fogom folytatni, mint az elődöm. A vidéki bábszínházak és a magánbábszínházak közül jó néhányan talán azért néznek rossz szemmel a Budapest Bábszínházra, mert itt olyan produkciók is születhetnek, amelyek a többi színházban – már csak a méretek miatt is – elképzelhetetlenek. Nem jobb vagy rosszabb produkciókról van szó, egyszerűen más típusú előadásokról, amelyet itt létre lehet hozni, máshol meg nem. Ezt kimondva-kimondatlanul néhányan nyilván irigyelik. Ugyanakkor a magánszínházak és a vidéki bábszínházak vezetői zömmel azt gondolják, hogy mi nyolcszor annyi pénzből gazdálkodunk, mint amennyiből ténylegesen működünk. Mit tudom én, hogy miket lehet még kitalálni, de az tény, hogy nem csak szeretet veszi körül a mi színházunkat. De ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni.

– Ez azt is jelenti, hogy az említett gyanakvást nem tartod megalapozottnak?

– Úgy gondolom, mi elég nyitottak vagyunk. Nekem például semmiből nem állt lemondani arról a monopolhelyzetről, amit te is említettél, így ma már nem csak nálunk lehet vizsgázni bábművészetből. Ez a világ már nem tűri az ilyenfajta diktatórikus módszereket, tehát én magam kértem, hogy ne egyedül a Budapest Bábszínház dönthesse el, ki alkalmas arra, hogy a magyar bábszínházakban fellépjen.

Nyitottság az értékek befogadására

– Van-e valamilyen speciális helyzete, speciális feladata, valamilyen különlegessége a Budapest Bábszínháznak? Vagy egy a többi báb- és gyerekszínház között?

– A Budapest Bábszínháznak mindenképpen egyfajta tradíciót kell követnie. Egyrészt ez következik a hagyományaiból, másrészt adódik az épület nagyságából. Mi a négyszáz férőhelyes színházteremben nem tudunk olyan interaktív játékokat csinálni, mint ami egy ötven személyes nézőtéren természetes. Tehát itt „klasszikusabb” előadásokat kell létrehozni. Mondom ezt, miközben azt gondolom, hogy nálunk végeredményben kevés a szabályos produkció. Pedig ha ráállnánk arra, hogy szép kis kerek történetecskéket játsszunk, azzal is nagyon jól működhetnénk.

– Mert erre van igény?

– Súlyos problémára kérdeztél rá. A gyerekek, vagyis a mi legfőbb nézőközönségünk, fogékonyak mindenfajta újra. Az ő fantáziájuk még nincs megkötve, megtörve, ők még valóban ki merik az érzelmeiket fejezni. De hozzánk a gyerekeket – a helyzetünkből adódóan – túlnyomó többségben szülők, és még inkább pedagógusok hozzák. A felnőttek azonban sokkal kevésbé nyitottak, mint a gyerekek. Jelentős hányaduk igencsak konzervatív nézeteket vall. Ők a kesztyűs bábbal eljátszott alapmeséknek, mint például a Hófehérke és a Piroska és a farkas, örülnek, azoknak a történeteknek, amelyeket eleve ismernek. És sokszor nem is lehet tudni, hogy milyen egyéb szempontok befolyásolják őket, hiszen a jegyek megvételéről nem a gyerekek döntenek, hanem az őket hozó felnőttek. Volt például Forgách Andrásnak egy Michael Ende-regényből készült adaptációja, amelyben az egyik szereplőnek – egyébként egy kedves óriásnak – az volt a neve, hogy Vértunkoló. És azt hallottam a pénztár előtt, amikor az egyik pedagógus átfutotta a színlapot, hogy már pedig olyan darabra, ahol ilyen nevűek a szereplők, nem hozzuk a gyerekeket. Így mi egy állandó kettős játékra kényszerülünk: miközben kizárólag művészi ambícióinkat szeretnénk követni, valahol a pedagógusok elvárásainak is meg kell felelnünk. Mondhatnám, hogy én mennyire kedvelem a Hamuban sült mese című előadásunkat vagy a Mackó és az állatokat, ezek szerintem az utóbbi évek legizgalmasabb gyerekelőadásai, miközben a pedagógusok nem igazán szeretik őket.

– Miért nem játszotok többet családi közönségnek?

– Mert a családok csak hétvégén tudnak jönni, mi meg minden nap játszunk. De nekem bizonyos értelemben sokkal fontosabbak a hétközi gyerekek, mint a hétvégiek. Mert Kispestről, Csepelről, Rákospalotáról, Pesterzsébetről nem jönne el máshogy a gyerek, csak szervezett keretek között. Akik vasárnap vesznek jegyet, azok úgyis járnak hozzánk, és ezek zömmel a belvárosi és a gellérthegyi gyerekek. De bennünket kifejezetten érdekelnek azok a gyerekek, akik máshogy nem néznének színházat. Őbennük is nekünk a feladatunk felkelteni az érdeklődést a színház iránt. És azt szeretném, ha olyan produkciók készülnének nálunk, amelyekre majd a későbbi évtizedekben is „támaszkodhatnának” a gyerekek, hogy felnőttként egy modernebb színházi szemlélet legyen számukra a természetes. Ha mi pocsékot adunk, ócskát, vacakot, hülyeséget vagy gagyit, akkor 30-50 év múlva is az ócskát, a pocsékot, a vacakot és a gagyit fogja értékelni a közönség. Erre lesz igénye. Tehát a mi felelősségünk, hogy milyen ízlésre tesszük fogékonnyá a gyerekeket. Nem elég beszoktatnunk őket a színházba, hanem az értékek befogadására is nyitottá kell tennünk őket.

– Ha a kaposvári biennálén szereplő két előadásotokra gondolok, akkor azt mondhatom, hogy tulajdonképpen a Budapest Bábszínház reprezentatív előadásai szerepeltek a fesztiválon, A szarvaskirály és az Egy egér naplója, hiszen mindkettő ízléses, de egy kissé konzervatív előadás.

– Igen, ez így van. Szívesebben neveztem volna például a biennáléra a Hamuban sült mesét. De úgy gondoltam, hogy mivel ez az előadás nem sokkal korábban az Országos Gyermekszínházi Szemlén a fődíjat nyerte el, nem mutatható be Kaposvárott. Az Egy egér naplójára valóban lehet azt mondani, hogy a képi világa egy kicsit a múlt századi mesekönyvekre emlékeztet, de ugyanakkor olyanfajta technikai újdonságai vannak az előadásnak, amely mindenképpen 21. századivá teszi a produkciót. Az érdekelt, hogy amikor a komputervilág elárasztja a gyerekeket – még jobban, mint minket, felnőtteket –, akkor létre lehet-e hozni egy olyan színházi előadást, amely tulajdonképpen a gyerekek által is nap mint nap használt technikát jó ízléssel, kreatívan használja. Az is érdekelt bennünket, hogy mi történik, ha a 3D-s animációt összekapcsoljuk a lehető leghagyományosabb kesztyűs bábokkal. Létre tud-e jönni izgalmas előadás ebből a találkozásból? És igen, ebben az értelemben egészen újszerű előadás az Egy egér naplója. Ezt a technikát biztos fogjuk még használni. És remélem, hogy más színház is rátalál erre a lehetőségre.

Veszélyek

– Kicsit tágabban kérdezem: innen a Budapest Bábszínház igazgatói székéből milyennek látod a magyarországi gyerekszínházakat és bábszínházakat?

– Közönségsikere bőven van a magyarországi gyerekszínházaknak, de semmiféle szakmai figyelmet és elismerést nem kapnak. A magyar kritika úgy tesz, mintha ez a terület egyszerűen nem is létezne. Erről nem feltétlenül a kritikusok tehetnek. Az, hogy nem foglalkoznak gyerekszínházi előadásokkal, azzal van összefüggésben, hogy a mai magyar társadalmat nem érdekli a fiatalság. A választási időszakokban minden párt a zászlajára tűzi a gyerekek ügyét, de a választások közötti időszakban a győztesek nem sokat tesznek értük. Nagyon sok iskolában még mindig nincs vagy nincs elég tornaterem, a zeneiskolák sorra bezárnak, gyerekeknek készült kiállítások alig találhatók stb. Ezek a példák bizonyítják, hogy a felnőtteket nem eléggé érdeklik a gyerekek. Mindenkinek fontos a saját gyereke vagy unokája, de ezen túl alig foglalkozik a gyerekek világával. Ez a felelősségérzet egyáltalán nincs meg a mai magyar társadalomban. Igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy most mégis érzek csekély előremozdulást a gyerekszínházak területén. A különféle pályázatokban és egyéb állásfoglalásokban sokszor szerepel az a mondat, hogy a gyerek- és ifjúsági előadások részesüljenek előnyben. És bizonyos kuratóriumok talán be is tartják ezt a szempontot.

Mi a budapesti színházak közé tartozunk, és a Budapest Bábszínház meg a Kolibri támogatásként megkapja azt a fővárostól, amit a többi színház is, tehát ilyen értelemben nem panaszkodhatunk, csak annyira, mint minden színház és mint minden kulturális intézmény. Viszont a vidéki bábszínházak – anyagilag, presztízsüket tekintve – úgy látom, vacak helyzetben vannak. Ezen túl, a borzalmas haknitársulatokat leszámítva, gyerekszínházakról nem igazán beszélhetünk, viszonylag kevés az a kőszínház, amely feladatának tekinti, hogy a gyerekeknek játsszon. Bár most itt is érzek némi elmozdulást, hisz a Vígszínház, a Madách műsoron tart gyerekelőadásokat, és a József Attila Színház most mutatta be a Süsüt, sőt a vidéki kőszínházakban is több a gyereknek szánt bemutató. De továbbra is az a tapasztalat, hogy ehhez nem a legjobb, a legkreatívabb művészi gárdáját mozgósítja az adott színház.

Nagy veszélyt látok abban – különösen a vidéki színházaknál –, hogy olyan bérletes előadásokat játszanak a fiataloknak, amelyek nem nekik készültek. A Rómeó és Júliát sokféleképpen meg lehet rendezni, akár ifjúsági előadásnak is, az a kérdés, hogy mit emel ki a darabból a rendező. Az Ármány és szerelem című Schiller-darabot is lehetne már 10 éveseknek is játszani, hisz ez a fiatalok szerelméről és a világgal való konfrontációjukról szól. De többnyire nem nekik szánják a bemutatót, hanem egész egyszerűen a felnőtteknek szánt előadást beteszik például az általános iskolás bérletbe is. Ezt a gyakorlatot az egyik legkártékonyabb dolognak tartom, bár kétségtelenül azt eredményezi, hogy nagyon sok gyerek néz meg előadásokat. Ezzel lehet statisztikát növelni, de hosszú távon katasztrofális eredményhez vezet. Persze jó, ha járnak a gyerekek színházba, de még jobb lenne, ha az életkori sajátosságokat figyelembe vevő előadásokat látnának.

Arányok

– Az előbb azt is akartam kérdezni, hogy miképp látod: milyen színvonalú a magyar gyerekszínház?

– A gyerekszínházi előadások között is vannak jó előadások, amelyek tényleg szépek, értékesek, megfelelnek mindazon kritériumoknak, amelyeket most próbálunk körülírni. És minden bizonnyal vannak rossz előadások is...

– Milyen az arány? Ezt hogy érzékeled?

– Nem rosszabb az arány – és nem is jobb –, mint általában a magyarországi színházaknál. Itt sincs több jó előadás és kevesebb rossz előadás. De mintha az utóbbi időben valamelyest javulna a helyzet. Nagyon szubjektív a véleményem, de úgy tapasztalom, hogy most több érdekes előadással találkozom. Az nagyon jó, ha Gothár Péter vagy Bagossy László gyerekelőadást rendez. Vagy az is jó, hogy Mácsai Pali nálunk rendez tavasszal egy gyerekdarabot. Ha tehetséges színházi alkotók dolgoznak ezen a területen, az javítja a jó előadások arányát.

– Bagossynak a Sötétben látó tündér mindeddig az első és utolsó gyerekdarabja volt. Azóta sem dolgozott ebben a műfajban.

– Sajnos nem. Mi azért próbálunk olyan alkotókat foglalkoztatni, akik a „felnőtt színházban” már nevet szereztek maguknak, de még nem dolgoztak fiataloknak szánt előadásban. Az elmúlt időkben mások mellett Fodor Tamás, Kovalik Balázs, Jankovich Marcell, Csizmadia Tibor, Szikora János, Garas Dezső, Ács János, Alföldi Róbert és Valló Péter ilyen alkotó. Idén a már említett Mácsain kívül Balázs Zoltán és Sopsits Árpád.

A fiataloknak kinyílt a világ

– A beszélgetés elején szóba hoztad a fiatalokat. Ez azt is jelenti, hogy úgy érzed, valamiféle nemzedékváltásra van szükség?

– Erre mindig szükség van. Ez teljesen természetes. Amikor idejöttem a Bábszínházba, akkor egyetlen harminc év alatti színészt találtam a társulatban, és még négyet, akik negyven év alattiak voltak…

– Mert a fiatalok mind elmentek a Kolibribe?

– Igen. Tehát azonnal rá voltam kényszerítve a fiatalításra, hogy a föld alól is kerítsek ifjú színészeket. És azt gondolom, hogy ebben az értelemben a Bábszínház valóban továbblépett, és a Kolibrinél is látni, hogy ott is zajlik egyfajta fiatalítási folyamat. Azt gondolom, hogy ez mindenképpen jó. Ezért is csináljuk meg a fiatal rendezők évadját. De ne felejtsük azt sem, hogy közülük már négyen rendeztek nálunk előadást.

– A fiatalok másképp látják a világot s benne a bábszínház feladatát, mint te?

– Persze, hogy másképp látják a világot. A Színművészeti Egyetemen egyik legfontosabb élményem látni, hogy a mai húsz évesek mit gondolnak a világról. A velük való hetenkénti többszöri együttlétből szívom le, hogy ők miképp élik meg a mai korszakot, mit látnak az utcán, a mindennapokban, mit olvasnak, mit néznek tévében, filmen, egyáltalán hogyan gondolkodnak a színházról. És miről beszélgetnek, mi foglalkoztatja őket.

– Esztétikai gondolkodásban is mást képviselnek a fiatalok?

– Sok mindent máshogy látnak. Számukra már kinyílt a világ. Mi a „szocialista realizmusban” nőttünk fel, megszoktuk a szemléletmódját, miközben tudtuk, hogy ez nem jó. Számukra már nincsenek ilyen korlátok. Ők már járják a világot, anyanyelvi szinten használják az internetet, sokféle színpadi stílust, formát megismerhettek, kipróbálhattak. Ezért alapvetően másfajta (gyerek)színházat csinálnak, mint az elődeik.

– És amit az öt fiatal majd behoz ide a következő évadban, az nem fogja szétfeszíteni a Budapest Bábszínház – nem is tudom, hogy fogalmaztál – szükségszerűen konzervatív szemléletét?

– Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem, amennyire igen, az meg kifejezetten hasznos lesz. Ők maguk is ötfélék. Közöttük is van olyan, aki szélsőségesebben gondolkodik, és van olyan, aki egy kicsit hagyományosabban. Ki fog alakulni egy egészséges arány.

A bábszínész osztályok

– Még egy dolgot szeretnék tőled kérdezni a fiatalok kapcsán. Beszéltünk a Bábszínház monopóliumainak megszüntetéséről. Ezek közül az egyik az volt, hogy csak itt lehetett bábművészetből vizsgát tenni, mert hiányzott a főiskolai szintű képzés. Viszont most már a negyedik bábszínész osztály indult a főiskolán…

– A negyedik bábszínész osztály és az első bábrendező osztály. Két évig együtt tanulnak, aztán specializálódnak.

– Szerinted a megindult főiskolai képzésnek volt-e valami hatása a magyar bábművészetre? A három végzett bábszínész osztályból kettőnek te voltál az osztályfőnöke, tehát biztosan pontosabb adatokkal rendelkezel, de én úgy látom, hogy a diplomás bábszínészekből nagyon sokan prózai színészek lettek, és szinte senki nem szerződött vidékre, pedig van jó néhány olyan nem budapesti bábszínház, amelynek nem ártana a vérfrissítés, a fiatalítás.

– A vidéki bábszínházak igazgatói közül alig néhányan jöttek el a vizsgáinkra, pedig többször hívtuk őket. Így nem is tudtak szerződtetni fiatalokat. Az persze más kérdés, hogy ha egy tanítványom megkérdezi – mint ahogy ez meg is történt –, hogy megtalálhatja-e az ambícióit egy-egy vidéki bábszínházban, akkor nem minden intézményt tudtam tiszta szívvel ajánlani. Ezért szeretném rábeszélni Csató Katát, Veres Andrást és a többieket, hogy vállalják el egy-egy vidéki bábszínház vezetését. Vagy Kovács Géza vállaljon ismét igazgatást, aki frissebb agyú bábos, mint a jelenlegi igazgatók közül páran.

– Kecskeméten vállalta volna, de az önkormányzat nem őt választotta.

– Így van.

– Sőt a zalaegerszegi Griffet is igazgatta.

– Oda páran le is szerződtek az éppen akkor végzettek közül. Vonzó helyekre szívesen mennének a végzősök. De én azt sem érzem hibának, ha „élő” színházban kezdik a pályájukat, mert oda is sok olyan elemet be tudnak lopni, amit a főiskolán bábosként tanultak. Konkrét példákat tudok, amikor azt mondták nekik, hogy ide most te találj ki valamit, mert te tudsz bábozni. Az idén végzett osztályból voltak, akik vidékre mentek, ketten a Budapest Bábszínháznál helyezkedtek el, és többen szerződtek alternatív együtteshez, ami azért nem furcsa, mert ezeknek a társulatoknak a törekvése már egy stilizáltabb színház, amely nem áll távol a bábszínháztól. Sőt maga a bábszínház is egyre inkább szerves része a kortárs színházi nyelvnek. Tehát nem véletlen, hogy a most végzettek közül hárman a Szputnyikban, a Maladypében, illetve a KoMában játszanak. Ezek közül még csak a Maladype Leonce és Léna bemutatóját láttam, és abban elképesztő, hogy Papp Zoli mit teljesít. Ilyenkor látom azt, hogy volt értelme az oktatásnak, miközben tudom, hogy igazából csak 10-15 év múlva derül ki, jól tanítottuk-e őket vagy sem.

– Hogy érzékeled, azok jelentkeznek erre a tanszakra, akik tényleg hivatásuknak érzik a gyerekszínházat vagy a bábszínészetet?

– Nem tudok erre a kérdésre száz százalékosan igennel válaszolni. Az idei év azért is különleges, mert egy zenésszínészi és egy bábszínészi osztály indult a főiskolán, és nem indult prózai osztály, feltehetően sokan olyanok is hozzánk adták be a felvételi kérvényüket, akik egyébként a prózai osztályba szerettek volna bejutni. Érezhetően többen jelentkeztek, mint eddig bármikor. De ha hízelegni akarok magamnak, akkor ezt azzal is magyarázhatom, hogy az eddigi két, Csizmadia Tiborral vezetett osztályunk (a legelső bábos osztályt Békés András vezette, arról nem beszélhetek) megteremtette ennek a képzésnek a hitelét, ami alapján azt gondolhatják a fiatalok, hogy érdemes ide jönni tanulni. De lehet, hogy tévedek, és mindenki, aki a bábszínész képzésre jelentkezett, cinkelt kártyával játszik. De azért úgy látom, hogy a mostani diákok nagy része valóban a bábozást tartja életcéljának.