A fiatalok évada

– Most 60 éves a Budapest Bábszínház, de a jubileumi évadra csupa fiatal rendezőt hívtál meg dolgozni. Olyan ez, mintha 60 év után valamit újra szeretne kezdeni a Budapest Bábszínház.

– Egy évforduló kapcsán természetesen elsősorban a múltról kell beszélni, amihez talán a nosztalgikus hang is hozzátartozik. Ennek a 60 évnek a színészeken kívüli meghatározó személyiségei közül sajnos csak ketten, Szilágyi Dezső és Bródy Vera lehetett jelen az ünnepségen. Soha nem tagadtam, hogy szeretném folytatni a színház izgalmas hagyományait, ugyanakkor nyitottnak kell lennünk minden új törekvésre is. A Budapest Bábszínház arculata ebből a kétféle szándékból tevődik össze. Miközben továbbvisszük mindazt, ami a régiből értékes, nem feledkezhetünk el, hogy a harmadik évezred elején járunk, és nekünk a mai gyerekeket kell megszólítanunk. Minden színháznak tudnia kell, milyen közönségrétegeknek játszik, és ismernie kell a nézők igényeit, elvárásait. De nem azért, hogy kiszolgálja ezeket, hanem azért, hogy mindig kicsit elé tudjon ennek menni. A nézők is, a színház is csak így tud előbbre lépni.

– Az előrelépés jegyében hívtál meg csupa fiatalt?

– Miután a klasszikusan vett magyar bábrendezők többsége – leszámítva ezt az öt fiatalt – 50 év körüli, nyilván lehetőséget kell adni azoknak, akik potenciálisan még 30-40 évig művelni fogják ezt a szakmát. Ők talán – életkorukból fakadóan – valóban jobban érzékelik, milyenek a mai gyerekek, milyen előadásokat lehet számukra készíteni.

– Nemzedéket alkotnak ők öten?

– Bár öt különböző művészegyéniségről van szó, mégis rengeteg dolgot nagyon egyformán látnak. Nem biztos, hogy kizárólag az az útja a bábművészetnek, amit ők képviselnek, de ez is egy lehetséges út. Ezért is izgalmas vállalkozás, hogy ebben az évadban nálunk lényegében együtt csinálnak mindent, egymásra figyelve, egymásért is felelősséget vállalva dolgoznak. Közösen választottuk ki az alapanyagokat, együtt csináltunk szereposztást, de a próbák bizonyos fázisaiban is megjelennek a többiek. Így mindegyiküknek van némi felelőssége a többiekkel szemben, miközben az is nyilvánvaló, hogy alapvetően annak a rendezői elképzelésnek kell érvényesülni, aki végül is jegyzi a produkciót. Az eddig bemutatott két előadásból úgy tűnik, érdekes és termékeny ez a „munkamódszer”.

– Mi volt a legérdekesebb benne?

– Az ötös beszélgetések. Ezek hallatlanul izgalmasak voltak. Én békésen üldögéltem köztük, nem beszéltem bele, egymással vitatkoztak órákon keresztül. Csak akkor szólaltam meg, ha egyszer-egyszer elakadtak, netán tévútra mentek, vagy olyankor, amikor úgy éreztem, arra kell tekintettel lennem, ahogy a színházunk működik. Százezer gyerek jön hozzánk évente, én alapvetően az ő érdekeiket nézem, no meg a társulati szempontokat képviseltem. Ugyanakkor a tervezésen, beszélgetéseken túl nagyon érdekes volt látni azt is, hogy ki hogyan reagál az épp folyó próbákon, hogy ki az, aki segíteni tudja a másik munkáját, és ki az, aki inkább csak saját szemüvegén keresztül lát mindent. Így az évad izgalmas lehetőség arra, hogy ezt a fiatal generációt bedobjuk a mélyvízbe.

– Az idei öt bemutatóból eddig két produkció készült el, a Csizmás Kandúr és a Hárun és a mesék tengere. Hogyan értékeled ezt a két előadást?

– …Amelyeknek ráadásul ugyanaznap volt a bemutatójuk. Soha nem csináltunk ilyet, és többé nem is vállalkoznék hasonlóra. De a 60. születésnapot egyetlen napra kellett koncentrálnunk, amikor valóban 60 éves volt a Bábszínház. Aznap nyitottuk meg a múltunkat bemutató kiállítást, viszont a könyv, ami ennek a 60 évnek a történetét meséli el, sajnos még nem jelent meg. A kézirat rég kész, de még nem gyűlt össze elég pénz a kiadására. Visszatérve a kérdésedre, a jubileumon – arculatunknak megfelelően – kétféle előadást mutattunk be. Az egyik inkább támaszkodik a múltra (Csizmás Kandúr), a másik inkább azt jelzi, hogy milyen lehet a jövő bábszínháza. Azt gondolom, hogy mind a két előadás teljesítette feladatát. És mind a kettőnek helye van itt. Miután a gyerekek jelentős hányada szereti a szó legjobb értelmében vett hagyományos bábszínházat, nem tehetjük meg, hogy ne csináljunk ilyen előadásokat. Ezért született a Csizmás kandúrból egy teljesen hagyományos, paravános játék tradicionális technikával: botos bábokkal. Ez az egyik legklasszikusabb bábszínházi forma…

– A Csizmás Kandúrt rendező Schneider Jankó eleve azt a megbízást kapta, hogy egy tradicionális előadást csináljon?

– Nem. Különben is, én jó értelemben használom ezt a szót, hogy tradicionális. Azért szabadkozom, mert lassan kezd már ez a kifejezés pejoratív értelművé válni, pedig szerintem ez inkább értékkategória. Például a Három kismalac, ami Jankóék egész kiváló előadása, szintén hagyományos előadásnak tekinthető. Azzá teszi a témája, technikája, játékmódja. Jankónak feltehetően ez a világa. Csató Kata, aki a Hárunt rendezte, teljesen másképp gondolkodik. Amikor őket meghívtam – másik három társukkal együtt –, nyilvánvaló volt, hogy gyökeresen különböző előadásokat fognak rendezni. Sőt ez is benne volt a választásomban, hogy ők rendezzék az évadnyitó előadásokat. Mert mindketten szignifikánsan jelzik azokat az elképzeléseket, amelyek a mai magyar bábművészetben meghatározóak.

– A témákat és a feldolgozásuk, megvalósításuk módját a rendezők választották?

– Mindenki mondott csomó ötletet, hogy mit szeretne rendezni, és ezek közül választottuk ki közösen a darabokat. Ezek közül a Csizmás Kandúr és a Csipkerózsika képviseli a klasszikus történeteket. Két olyan alapmeséről van szó, amelyet gyakran vesznek elő a bábszínházak. Emellett két modern mesét is választottunk. Tasnádi Istvánnak a Rozi az égen című meseregénye lesz a harmadik idei bemutatónk. De kortárs szerző Salman Rushdie is, akinek regényéből készült a Hárun és a mesék tengere. Két hagyományos téma mellett két modern történet kerül színpadra, Ez az arány normális a műsorrendünkben. Ezt egészíti ki majd a Morgenstern-versekből készült felnőtt előadás.

– Nem merészség a kortárs témákra ilyen nagy hangsúlyt fektetni, miközben tudjuk, hogy a szülők, de még inkább a pedagógusok többsége a jól ismert, klasszikus mesékre szereti vinni a gyerekeket?

– De. Ugyanakkor, mint említettem, fontosnak tartom, hogy a színház valamivel előbbre járjon, mint a közönség. Akkor van esély arra, hogy elfogadják a kortárs műveket, és ugyanolyan természetesen fogadják őket, mintha klasszikusokat játszanánk. Valaha Ravel és Debussy sem volt állandó repertoárdarab a hangversenytermekben. És ha ma nem tűzik műsorra Ligetit vagy a Kurtág darabjait, akkor nincs esély arra, hogy 30-40 év múlva ugyanilyen magától értetődően fogadja majd őket a közönség… Salman Rushdie mesekönyve, a Hárun megjelent Magyarországon, tehát elolvashatták a gyerekek, ahogy a Rozit is. Lehet, hogy már jó néhány anyuka, apuka, nagymama felolvasta ezeket a szöveget. Uram bocsá’, még az óvodában is elhangozhattak.

– Azért azt te is tudod, hogy ez nem igazán jellemző a magyar óvodákra.

– Lehet. De a klasszikusokat is lehet maivá tenni. Például a Csipkerózsika előadása – bár ez is a gyerekek által sokszor olvasott és feltehetően látott történet – nem olyan lesz, mint a Csizmás Kandúr, mert a Grimm-meséből szintén egy kortárs költő, Lackfi János készítette a feldolgozást.

– Visszatértünk a Csizmás Kandúrhoz. Nekem nem az a problémám vele, hogy ez egy tradicionális előadás, hanem az, hogy az a fajta játékosság, kreativitás, elevenség hiányzik belőle, ami Schneider Jankóék általad is említett Három kismalacát jellemezte. Vagy a Mátyás király asztalánál című előadást, amit szintén Nagy Viktória Évával közösen készített. Amit ők ketten maguknak olyan könnyedén meg tudnak csinálni, azt lehet, hogy egy nagyobb társulatban, egy nehezebben mozduló színházi intézményben nem tudták megvalósítani.

– Több dolgot lehet erre válaszolni. Az egyik az, hogy semmi biztosíték nincs arra, amikor elkezdünk próbálni egy darabot, hogy az jó előadás lesz. Láttam már olyat, amikor baljós körülmények után egy fantasztikus produkció született, és olyat is, amikor a csillagok úgy álltak, hogy csoda fog születni, aztán mégsem lett belőle semmi. Ezt előre nem lehet megjósolni. Számomra is mindig csak a bemutató környékén derül ki, hogy jó vagy rossz előadás születik. Hadd tegyem még ehhez hozzá, hogy nincs az a rendező, aki egyenletesen dolgozna. Természetes, hogy az egyik munkája jobb, a másik kevésbé jó. Ezzel nem a Csizmás Kandúrt akartam minősíteni, inkább egy elvi problémát felvetni. Amit kiegészítenék még azzal az igen komoly dilemmával, hogy szinte egyik fiatal rendező sem akart a nagyszínpadon dolgozni, mindegyikük a stúdióba vágyott. A mi nagyszínpadunk messze a legnagyobb a magyarországi gyerekszínpadok között. Nekünk ez az adottságunk, ezzel kell számolnunk. Speciális feladat a nagyterembe előadást csinálni. Az a furcsa helyzet, hogy tulajdonképpen még mindig Urbán Gyula, Balogh Géza, Lengyel Pál művelik a legjobban ezt a „műfajt”. Nyilván az első időszakban nekik is gondot okozhatott itt dolgozni. Mint ahogy Jankó is életében először rendezett nagyszínpadon, és bizonyára jó néhány olyan problémával találkozott, amivel korábban még nem szembesült. De ez a többiekre is érvényes. Ezzel együtt azt gondolom, és ezt az eddigi visszajelzések is igazolják, hogy a Csizmás Kandúr állandó repertoárdarabunk lesz, amit hosszú évekig nem szándékozunk levenni a műsorról. Már most óriási az érdeklődés iránta.

– És mit tartasz a Hárun érdemének?

– Sok mindent, azzal kezdeném, hogy hihetetlenül szépek benne a bábok. Ilyen gyönyörű bábok az utóbbi időben bemutatott előadásaink közül csak a Líra és epikában vannak. Az is a feladatunk, hogy valamiképp a vizuális nevelést is segítsük. Ezért nagyon fontos, hogy képzőművészetileg igényes bábok legyenek jelen a színpadon. Én azt is fontosnak érzem, hogy a Hárunban felcsendül Kis Erzsi zenéje. Talán nehezebben befogadható, de biztos, hogy néhány gyerek ízlésére pozitív hatása lesz…

– Gyönyörűek a Hárun bábjai, de a Játszó-tér utolsó sorából nézve – ahol a felnőtteknek hely jut – talán némileg kicsinek tűnnek. Lehet, hogy amiatt is érzem ezt, mert alul van világítva az előadás.

– Nem lenne alulvilágítva, ha egy kicsit kisebb teremben játszanánk. Felmerült bennem az is, hogy nem száz néző előtt kellene játszani, hanem csak 50-60 előtt. De nekünk egy pénzügyi tervet is teljesíteni kell, nézőszámot produkálni. De igazad van, ez nehéz dilemma. Én lennék a legboldogabb, ha lenne még egy kisebb termünk is, ahol igazán intim előadásokat lehetne játszani, mint amilyen a Hárun is.

– Abban is különbözik a fiatalok évadának két első bemutatója, hogy egészen más bábtechnikákat alkalmaznak. A Csizmás Kandúr egy hagyományos pálcás technikára épül, míg a Hárunban sokszor az volt az érzésem, hogy az előadás menet közben alakítja a maga formáját, találja ki a játékszabályait. Ez a színészek számára nem okozott nehézséget?

– Úgy tapasztaltam, hogy a társulat számára a hagyományos technika jelentette a nagyobb kihívást, nem pedig egy szabadon alakuló forma kitalálása. Az utóbbi években jelentősen megfiatalodott a Budapest Bábszínház színészgárdája, és a Csizmás Kandúrban többen vannak olyanok, akik még kevésszer dolgoztak ezzel a technikával. Persze az idősek nagyon tudják ezt, mert ők ebben nőttek fel. Sokat számít a fiatalabbaknak, hogy közvetlen közelről látják, hogy tapasztaltabb kollegáik mit hogyan csinálnak. Ezért lényeges, hogy nálunk most a legfiatalabbaktól az idősebbekig több korosztály van jelen. A főiskolán adunk ugyan alapképzést, de az igazi rutint csak a színházban lehet megszerezni. Emlékszem, amikor például Ács Norbi először állt be a Misi Mókusba, hát nagyon kapaszkodott, mert életében akkor dolgozott először élesben hagyományos technikával. De 15 év múlva majd Ács Norbinak meg a többi mai fiatal bábszínésznek kell átadnia ezeket a tradicionális technikákat az akkori végzősöknek. A Hárun ilyen értelemben sokkal könnyebb feladat volt nekik.

– Míg az idei a fiatalok évada a Budapest Bábszínházban, a tavalyit a színházrendezők évadának nevezném, hiszen  a négy bemutatóból hármat olyan rendezők készítettek, Sopsits Árpád, Mácsai Pál, Balázs Zoltán, akiknek nem sok közük volt eddig a bábszínházhoz mint műfajhoz.

– Az ő meghívásuk azzal függ össze, hogy a mai színház teljesen más, mint ami 30-40 évvel ezelőtt volt. A realista-naturalista színház a közönség nagyobb része számára elfogadható, de a kortárs színházi törekvések teljesen más felé kanyarodnak. A szöveget alig használó, alapvetően képekben gondolkodó törekvések azt eredményezik, hogy a színházművészet egyre inkább a stilizáció felé halad. Ebben viszont a társművészetek, például a mozgásművészet a videó-művészet segítségére van szükség. Szerintem a bábművészet is azok közé a műfajok közé tartozik, amely izgalmasan tudja segíteni, inspirálni az újfajta színházi gondolkodást. A bábművészet és a színházművészet között egyébként is szorosabb kapcsolat alakult ki, mint régen volt. Erre jó példa a Csizmás Kandúr esete: ma már az számít unikumnak, hogy egyetlen színészt sem látsz a színpadon, csak bábokat. A Hárunban, a Líra és epikában, a Faustban végig látod a színészeket. Tehát a bábművészek, miközben alapvetően használják bábművészi tudásukat, természetes módon alakulnak át színészekké: láthatók a színpadon. Az ő „átképezésükben” – azt hiszem – azok az élőszínházi rendezők tudnak a legtöbbet segíteni, akikben van fogékonyság a bábművészet iránt. A velük való együttlét nagyon sokat lendít a társulat tagjainak színészi munkáján. Ugyanakkor ez a hatás kölcsönös: az itt dolgozó színházi rendezők is sok olyan tapasztalatot szereznek, amit majd hasznosítani tudnak a „kőszínházi” rendezéseikben. Mert az alapvető törekvéseink közösek: egy komplexebb színházi nyelv elsajátítása, művelése.