Egy kamasz útja

Nyilván jó kedvében írta Zalán Tibor a Rettentő görög vitézt. Legalábbis erre utalnak a szöveg szellemes fordulatai, szemtelen kancsalrímei, kötetlen kiszólásai, hol sziporkázó, hol groteszkbe hajló „szentenciái". Zalán szabadon keveri a prózát és a verset (prózában kezdi a darabot, amelyben egyre több lesz a ritmikus elem, hogy egyszer csak markánsan csengő rímekkel tagolt versbe váltson át). Ugyanakkor a párbeszédes részek is könnyedén siklanak át narrációba, egy-egy szerepéből kilépő színész egy-két frappáns mondattal lendíti tovább a cselekményt. Így különösebb gond nélkül megoldható a sokféle helyszínt „bejáró", időben is szerte terjedő kalandtörténet színpadi elbeszélése. (Bár ebben nyilván nagy szerepe van a színpadra állítás fantáziadús ötleteinek is.)

Zalán Thészeusz ifjúkorát meséli el: származásától, feladatára ébredésétől (apai örökségének átvételétől) a Minotaurusz legyőzéséig. A darab nagyobb része vándorlástörténet, az Athénba vezető úton átélt próbatételeket, legyőzött veszélyeket ábrázolja. És mire elfogy az út, az ifjú hős is készen áll. (E „felkészülés" után jöhet az igazi próbatétel, a krétai szörny legyőzése.) A görög mitológiából ismert történeteket Zalán Tibor nemcsak nyelvileg alkotta újra, hanem szemléletmódjukban is. Az eredeti „mesében" az ifjú hős rendszerint erejével diadalmaskodik. Zalánnál azonban inkább a ravaszág és a furfang veszi át a főszerepet. (A Minotauruszt is így győzi le: egyszerűen halálra csiklandozza.) Ezt a hangsúlyváltást maga Thészeusz is megfogalmazza az egyik kalandja végén, méghozzá olyan frappánsan, hogy a sorpár belekerül a darabzáró énekbe is: „Többet ésszel, mint a karddal. / Rólam szól majd minden kardal".

Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Hannus Zoltán, Nagypál Gábor - Fotó: Sulyok László

Mint ahogy a Stúdió „K"-ban már megszokhattuk, a Rettentő görög vitéz is „zenés mesejáték". De természetesen köze sincs ahhoz a gyermekszínházi szokáshoz, hogy a szereplők rendszeres időközönként dalra fakadnak, ami többnyire a kellemesség jegyében, a drámaiság rovására történik. Ezzel a gyakorlattal a Stúdió „K" nemcsak úgy vitatkozik, hogy minden dalnak pontos dramaturgiája van (és egyik ének sem terebélyesedik önálló betétté), hanem azzal is, hogy az egész előadást egyfajta izgalmas zenei szövet fogja át. Ezúttal egyetlen zenész, Spilák Lajos teremt egészen különleges hangulatot, a sokféle izgalmas ütőhangszer mellett többféle fúvós hangszeren is játszva. (Többnyire úgy, hogy a két kezével két külön hangszeren muzsikál.) Spilák hangjai néha csak effektekkel támasztják alá a cselekmény fordulatait, de többnyire pontosan irányított dallamokkal, karakteresen megragadott hangulatokkal festik alá, sőt néha formálják a színpadi történéseket. Ugyanakkor a Stúdió „K" azzal is vitába száll a gyerekszínházak többségi gyakorlatával, hogy előadásaik zenéinek távolról sincs közük a kommersz műfajokhoz. Többnyire izgalmas etnozenei alapokból építkeznek, ahogy ez most Monori András és Spilák Lajos muzsikájában is történik.

A Stúdió „K" gyerekelőadásait a frappáns verbális réteg és a különleges muzsika mellett az összetéveszthetetlen látványvilág varázsolja komplexszé. Németh Ilona bábjai (amelyeket ezúttal - a többi látványelemmel - együtt Bodor Katával közösen készített) mindig is egyedi szépségű „emberi" figurák. Ugyanez a megejtő egyszerűség jellemzi most is Thészeusz vagy Ariadné figuráját. (A szülőket ezúttal maszkok „játsszák", amelyek néhány ruhadarabbal bábuvá alakulnak vagy valóban színészi maszkként funkcionálnak.) A legnagyobb újdonság az előadásban az, hogy a tervezők most nagy bátorsággal éltek a groteszk eszközeivel is. Thészeusz ellenfelei, a fondorlatos ármányokat vető, csapdákat állító alakok határozottan csúfak, és ez igen mulatságossá teszi őket. (Ennek az előadásnak a hatásmechanizmusában a rettenettől nem félni kell, hanem a nevetéssel túllendülni rajta.)

Homonnai Katalin, Lovas Dániel - Fotó: Sulyok László

Már Zalán szövege is játékossággal oldja a jó és a rossz mesékben megszokott erőterét. Ugyanennek a játékosságnak jegyében az ármánykodó figurák „megtestesítői" bátran elrajzoltak, akárha karikatúrák lennének. Például Periphétész, aki testes bunkójával veszejti el a gyanútlan utazókat, valóban afféle bunkó forma, darabos arcú férfi. Közeli „rokona" Szkirón, a buta tekintetű és retkes lábú útonálló (aki minden arra járóval meg akarja mosatni a lábát, hogy a szakadékba rúgja őket, amíg a lavór fölé hajolnak). Szinisz, aki két meghajlított fenyőfára kötözi áldozatait, most saját dugájába dőlve mulatságosan hasad két egyforma részre. Egy vasorrú bába „szépségét" és alattomosságát egyesíti a vénasszony, aki falánk disznajával takaríttatná el a vendéget. Prokrusztész a Thészeusszal való viadalában valóban nyakig-láb figura lesz. Thészeusz ellenfelei csúfak és gonoszak, mégis van bennük is valami elemi báj, aminek némi pikantériát kölcsönhöz az is, hogy a bábok rendszerint hasonlítanak is azokhoz a színészekhez, akik magukat a szerepeket eljátsszák.

Az előadás vizuális erejét és pontosságát jelzi a kellékhasználat is, amely egyúttal megteremti a díszleteket is. A Rettentő görög vitéz színpadi világa fából faragott teknőkre és teknőhordozó taligákra épül. Ezeknek a szellemes kombinálása, illetve átváltoztatása teremti meg a történet helyszíneit. Például egy fateknő jelképezi a követ, amely alá Aigeusz athéni király rejti a fiának szánt örökséget, a kardot és a sarut. (Külön játék az előadásban, hogy az ifjú Thészeusz milyen nehezen tudja felemelni a követ, és közben milyen gátlástalanul henceg az erejével, miközben mórikálja magát, majd „bekakál" az erőfeszítéstől.) Egy fateknőkön való csúszkálás érzékelteti a falánk kocával való reménytelen küzdelmet. De egy szétesőben lévő fateknő „játssza" a hatalmas teknőcöt is, aki befalja Szkirón szakadékba rúgott kuncsaftjait. Az egyik taliga kerekén való lépdelés érzékelteti, hogy miképp fut az út Thészeusz lába alatt. Két egymással szembe fordított taliga közé kifeszíthető a szakadék fölött átívelő híd.

A Fodor Tamás rendezte előadás mélyén ezúttal is a bunraku technika ismerhető fel. Az önálló életet élő bábu mellett mindig ott van a mozgatója is, aki gyengéd figyelemmel követi, irányítja a báb minden mozdulatát. Így a színészi alakítások kulcsa az a koncentrált figyelem, amellyel a játékos kapcsolatot teremt, azaz életet ad a bábnak. (Gyanítom, hogy Fodor eredetileg színészpedagógiai módszerként használta a báb és a színész kettősségét, amelyből azóta virtuóz gyerekszínházi forma alakult ki.) Már a korábbi Stúdió „K" gyerekelőadásaiban is természetes volt, hogy egy báb bonyolultabb mozdulataihoz két színészre volt szükség. (Ez az együttjátszásoknak, az egymásra hangolódásoknak is egészen kivételes iskolája lehetett.) Most azonban Fodor túllép az eddigi gyakorlaton: egy-egy báb közös mozgatását nemcsak két állandó színészre bízza, bizony előfordul az előadásban, hogy négyen-öten is mozgatják egy adott jelenet két bábfiguráját, elképesztő összhangban, már-már koreográfusi összehangoltságban, odaadó figyelemmel.

Nyakó Júlia, Homonnai Katalin, Nagypál Gábor, Lovas Dániel  - Fotó: Sulyok László

A tizenkét szerepet felvonultató történetet mindössze öt színész játssza el, hihetetlenül jó kedvűen, rendkívül koncentráltan. Úgy, hogy világosan megkülönböztetik a szerepeket és a narrátori feladatokat is. A címszereplőt kivéve mindenki több szerepet is alakít. És mindenkinek markáns színei vannak az egyes figurák megkülönböztetésére. Ehhez merészen élnek a beszédhangok regiszterváltásával, illetve elrajzolásával. Homonnai Katalin sipítozó hangú vénasszony és szelíd szavú, inkább befelé élő Ariadné. Hannus Zoltán durva hangú bunkós ember és darabos gondolkodású és beszédű „lábmosó". A királyi magabiztosság visz rátartiságot Aigeusz hangjába. Nyakó Júlia bánatosan fátyolos hangú anya (sorsot kanyarítva abból a tényből, hogy Thészeusz mégis csak zabigyerekként látta meg a napvilágot), ugyanakkor pörgő beszédű, erőszakos Koca. Lovas Dániel Szinisz esetében az ügyefogyottságot, Prokrusztész esetében az alattomosságot érzékelteti a hangjával.  Karakteresen ábrázoló, elrajzolt hangokat a koncentrált jelenlét és az összehangolt, egymásra figyelő játékmód teszi teljessé.

Az előadás nagy nyeresége Nagypál Gábor játéka, aki először vesz részt színészi és bábszínészi feladatokat egyesítő előadásban. Zalán Tibor darabja eleve komolyan veszi az „ifjú hős" titulust, és a címszerepben valóban egy 16 éves kamaszt léptet fel - minden elszántságával és esetlenségével, bizonyításkényszereivel és bizonytalanságaival. Nagypál Gábor játéka is kedves-tüskés kamasznak mutatja Thészeuszt. A főszereplő „bemutatkozásának" legemlékezetesebb mozzanata igazi színészi összjáték. Ekkor nyegle táncot jár a címszereplő: a talpai nem mozdulnak, legfeljebb a ritmust verik, dobbantanak, a térde és a csípője azonban ritmikusan mozog. Egy nyegle kamasz indul útnak, hogy sok megpróbáltatás után elérkezzen a felnőtt kor határára.

Zalán Tibor: Rettentő görög vitéz

Stúdió „K"

Báb, maszk, díszlet: Németh Ilona, Bodor Kata

Hang: Fodor Gergely

Zene: Monori András, Spilák Lajos

A tervezők munkatársa: Takáts Zoltán

A rendező munkatársa: Gyarmati Kata

Rendező: Fodor Tamás

Szereplők: Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel